Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - LÁTÓHATÁR - Vjacseszlav Szukacsov: Skorpió (elbeszélés)

— No, Nyinka, átvészelted a blokádot, száz évig fogsz élni — nevetett fel Vologyka, mire a neje gyorsan elvezette.

— Skorpiód hol van? — nevették el magukat az asszonyok is, akik körülállták és jól szemügyre vették Nyinkát.

— Alszik, hol lenne. Öt semmi sem izgatja.

— Itt volt az urad. Nemrég ment el. Amint kiszabadítottunk, el is ment.

Nyinka elfehéredett, résnyire szűkült a szeme, szétlökdöste az asszonyokat és bement a házba. A szosznovkai faluvég hamarosan elnéptelenedett. Üres lett, csendes, békés.

II

Skorpió, Nyinka hatesztendős fiacskája, akinek isten tudja mi okból maga az anyja adta ezt a nevet, teljes lelki nyugalommal aludt ágyacskájában, puha kezecskéit a takarón nyugtatva. Kiköpött apja volt — ugyanaz a hosszúkás szem, kreol bőr, kiugró járomcsont. Régóta aludt és mélyen. Nyinka unatkozott egyedül, dühös volt a fiára, de nem szánta rá magát, hogy felkeltse. Akárcsak a nagyságos apja, Skorpió is határozott jellem volt, nem tűrte, ha fölöslegesen háborgatták.

Nyinka egy darabig szótlanul álldogált fölötte, és elégedetlenül morogta:

— Jól van, aludj csak. Később majd rendezek neked egy kis testedzést.

Fenyegetésének beváltására azonban nem maradt ideje, mert befutott Miska Gorskov

és közölte, hogy meghozták a postát, sürgősen menjen oda. Gyorsan összekapta magát, közben azon értetlenkedett, hogyan tudhatott ilyen hóvihar után a központi településtől idáig vergődni az autó. Skorpió még mindig aludt, s ő egy pillanatig habozott, végül mégsem állta meg, cuppanós csókot adott fia kiálló arccsontjára, aztán még egyet, majd miután elkapta Skorpió ritkás szemöldökének mozdulását, kisietett az utcára.

Ez alatt a három nap alatt voltaképpen az emberek, a beszélgetés után vágyódott a leginkább, az után az élet után, amit az ő fenyőtlen* Szosznovkája élt. És futott az utcán boldogan, nyájasan, izgatottan. A falubeliek vidáman köszöntötték, meg-meg- eresztve egy-egy jóindulatú tréfát:

— Mi van, Nyinka, kiszabadultál?

— Majdnem tizenöt napig kihúztad, mi?

— Ügy körülsáncoltad magad, Nyinka, akárcsak egy tengeralattjáróban, csak a periszkóp-kémény meredezett.

Nyinka nevetgélt, válaszul ő is megeresztett néhány viccet, és továbbszaladt. Míg csak Kosztya Gyevjatkinba nem ütközött. Kosztya az üzletből jött ki, éppen egy félliteres üveget próbált beleerőszakolni a zsebébe. Meglátta Nyinkát, zavarba jött:

— Szervusz, Nyina.

— Szervusz, Kosztya.

— A postára?

— A postára.

— Én meg épp inni készülök. Vovkával.

— Engem is meghívhatnátok.

— Gyere.

— Csak széthordom a postát, és szaladok.

— Ma van Vovka születésnapja.

— Elmegyek.

„Hadd pukkadjon meg, bizony elmegyek — gondolta Nyinka továbbmenve —, hadd robbanjon fel az a kiálló pofacsontú ördög, elmegyek és kész.”

Átvette a postát, aláírta, ahol kellett, majd hozzáfogott a szortírozáshoz, mindenekelőtt a leveleket válogatta szét, és... Valahogy olyan szokatlan boríték volt, gyönyörű bélyegekkel, vastag, merített papírból, akkurátusán beírt irányítószámokkal, s a lényeg: Bezrukov Szergej Feoktyisztovicsnak volt címezve. Nyilvánvalóan női írás volt, efelől Nyinkának nem volt kétsége, a feladó címe: Barnaul — és aláírás.

— Így — suttogta Nyinka —, szóval így állunk, Szergej Feoktyisztovics. Jó, ám legyen. Annál inkább elmegyek a fiúkhoz. Dacból ígértem meg, de most már elmegyek. A leveledet majd Skorpió kézbesíti. Meglátjuk, hogy vágod ki magad, meglátjuk.

Fél óra múlva Nyinka már a falusi utcát rótta, vállán a súlyos postástáskával.

* Szójáték: Szosznovka magyarul Fenyőfalvát jelent (a ford. megj.).