Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont
Harmóniáját a líra alanya az artisztikumban találta meg, ez a harmónia pedig az , óda műfaját hívta; ódáiban Fehér ismételten a nyelvet ünnepelte (Nyelv és varázs, Levél, Felhők, Magyarázó vers, Ars poetica). Nem követjük végig Bori Imrét az úton, amelyen Fehér Ferenc lírájának bonyolult belső problémáit fedi föl, csupán következő fejezetének a tárgyias Fehér-törekvéseket elemző részére mutatunk rá. Az impresszionisztikus én-versekkel szemben, fejti ki Bori, a tárgyias darabok expresszivitásra hajlanak, s bennük az elsőszemélyűséget a második- személyűség váltotta fel. Ez az ún. önmegszólító verstípus, amely az artisztikum eluralkodásához hasonlóan a líra válságtünete, s remek példájaként Bori a Tisza-parti vallomások ciklus (Zenta, 1957. augusztus 26—27.) tizenkettedik darabját idézi: Virág miért lettél? Világ, mivé tettél? Mit érhetsz magad? Tested vájt jűzjateknő, sorsod magábarejtő ... Terülj hát hanyatt! Volt egy nagy tartozásod, a mindenhez-tartozásod; még sincsen hazád ... Innen már ki nem marnak, itt már rothadni hagynak; ez végleges hazád... „Ez a dalszerűségében is egyedülálló darabja Fehér Ferenc költészetének”, fűzi hozzá Bori, „a lényegest el nem takaró, egyetemességét egyszerűségbe foglaló, a személyesség általános érvényességét kibeszélő jellegével egy új költői út lehetőségét kínálta. Benne a költői én diadalmaskodott a magánemberi felett, a »te«-líra elidegenítő hatása a költői szerepnek is új arcát mutatta meg — egyszerűen azzal, hogy közvetlenül kommunikálhatott az emberi létezéssel, a költői kifejezésről pedig lepattantak a »szép«-nek a burkai. Annyi »vallomásos« vers után a tiszta vallomás verse született meg ebben az Ömagyar Mária-siralom versdallamát részben mintaként követő énsirató költeményben ...” Nem folytatom ezt a némileg kivonatoló könyvismertetést, amelyben egyszerre, ejtettünk szót a jugoszláviai magyar irodalom két kiváló kortárs alakjáról, a költő Fehér Ferencről és az irodalomtudós Bori Imréről. Arra szeretném inteni vele olvasóinkat és tudósainkat, de még a kritika művelőit is, hogy értékeink fölmérése közben nem kerülhetjük meg a testvérirodalmak értékeit: sem az alapszövegeket, sem tudományos munkáikat. A párhuzamok, a megfelelések és az eltérések adottak, megismerésük pedig öni;meretünket is gyarapítja, ezért mindenki számára kötelező. 3. KIRÁLY LÁSZLÓ: KÉK FARKASOK (KRITERION, BUKAREST 1972) Van Király regényének egy jellemző kis története arról, hogy két kölyök, valamikor az ötvenes évek közepe táján, a malomárok zsilipje mögött játszadozva egy kosárnyi töltényre bukkant. Nemrég önthette valaki a földuzzasztott vízbe, mert a fémhüvelyek még csúsztak a védőzsírtól. Ha a zsilipet nem húzták volna föl, a baljós kincs ott enyészett volna el az iszapos, barnászöld őselem fullasztó félhomályában, de a vizet leeresztették, s amit az ember és a patak odahordott, illetve amivel nem bírt a lezuhogó víz sebes árja, az ottragadt a meder pocsolyás hepehupáiban, s fölkínálta magát az embereknek, akik így vagy amúgy, ki-ki a maga érdekei szerint, éltek is vele. Valószínűnek tartom, hogy az író agyában meg sem fordult az a jelképes tartalom, amelyet az én Adyn nevelt ösztöneimnek sugallt a szimbólumokkal, másbeszéddel és a háttérből előborongó mögöttesekkel írott Kék farkasoknak ez a kis epizódja, pedig mintha Király, a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének tagja, a há
