Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

a versalany hangsúlyozott jelenlétét tanúsítja a világgal szemben.) „Gyönge verset ír”, szögezi le Bori a kezdő lírikusról, „hibás verset azonban nem”, s kimutatja, hogy első pályaszakaszának fő formája a kilencsoros szakaszokból álló vers, műfaja pedig az elégia.

Bori a kismonográfia második fejezetében a Jobbágyok unokái c. eposzkísérlet erényeit és kudarcát elemezve, illetve az utóbbit magyarázva mondja ki, hogy a valóság akkorra már tagadta a költő szándékát, „a társadalmi élet »iránya« az ötvenes évek elején immár érzékelhető módon változott”; felhajtó ereje megszűnt, megindult az iparosodás és a városiasodás, amelynek negatív hatását a költő tisztán érzékelte. Tömören szólva, az ötvenes évek elejére „az eposz ideje” minden vonatkozásban eliúúlt, s a költő csak a mikrorészletekben, tárgyak, hangulatok, környezetek, a patriarchális családi viszonyok, a bámult apa és a szeretett anya rajzában tudott remekelni. [Lehetséges párhuzamai adottak líránkban, de főleg szépprózánkban, elsősorban Dubánál.)

A harmadik fejezet a Fehér Ferenc-i gyermekkor-kultusz pályaívét elemzi. A lírai alany belső harmóniába került, de ez a harmónia látszólagos, mert nem az Én és a világ viszonyában, hanem az alany saját belső körében valósult meg. „Ha kitör, csak a vers irányába tehet: a szép szavak kultusza ekkor uralkodik el költészetében. Már-már önmaga foglya .. ”, írja róla Bori, s a továbbiakban a jelenség okait próbálja kimutatni. A költő megváltozott életkörülményeire mutat rá, majd sajátos lelki igényére utal. Szerinte „az idegenség érzésére a költőnek volt szüksége elsősorban”, képzelete táplálék után kutatott, s gyermekkori élményeiben talált rá. Említi a férfivá érés döbbenetét s a verseiben leképeződő következményeket: a mélabút, az önstilizálást, a messianizmus helyét elfoglaló szenvedés-, valamint csalódás-motívumokat. Az ötvenes évek Fehér Ferenc-verseinek három kulcsszava Bori szerint a magány, az emlék és az álom. A korszak folyamán fedezi föl a költő a „nyelv-varázst”, s útja így „a valóságtól a nyelv szférájáig” vezet. A következő rész a „míves költőt” elemzi, de nemcsak verstani és stilisztikai szempontból, hanem esztétikai ágyazatában is. A költő lírája Bori szerint a versalany mély csalódottságát, kiábrándultságát fejezi ki az ötvenes-hatvanas évek szövegei szerint. „Nagy várakozások törtek össze a társadalmi realitások komoly talaján az ötvenes évek első felében a költői tudat mélyrétegeiben”, írja Bori a jelenség gyökereiről, „ám csak a vajdasági parasztsáa életformájának, az ország társadalmi-politikai életében és gazdasági struktúrájában elfoglalt helyének konkrét és körültekintő vizsgálata alapján lehetne mérleare tenni a költő csalódásáriájának megalapozott, szükség- szerű voltát.” A költő versei megteltek a halál, a pusztulás, az agónia, a mozdulatlanság képzeteivel. Bori a költő Bácskai tájkép c. versére utal (1955. július 25.):

Tarlók közt szikrázó betonút, beleszalad a nyárba.

Kétoldalt elhagyott asszonyok: egy-egy hó-karú nyárfa.

Ütőn kisfiú mendegél.

Mezítelen a lába.

Föntről az égből éppolyan, mintha egy helyben állna.

A vers „nyolc sorával mikro- és makrotávlatokban tudja láttatni egyszerre a létezés nullpontjára vitt, elementárisán egyszerű vonalakra transzponált mozdulatlanságképzetet”, írja róla Bori, s ebben a helyzetben, amely a „halott Bácska” alapképzete mellé a „halott költő” képzetét is társítja, a mozdulatlanságot állóképekkel festő versekben a zeneiségnek, festőiségnek és nyelvvarázsnak lesz különösen erős szerepe. Ennek okát Bori abban látja, hogy Fehér lírájában az élet és az irodalom egyensúlya az irodalom javára billent, hogyi „az irodalomba szorult, a mag ár amar adottság érzésével küszködőnek gyönyörűsége a verszene, a rímek muzsikája [...) mintha az lenne már csak, ami a versben van!”.

Bori a következő fejezetekben tovább követi az emlékmotívumok életét és helyzetét Fehér lírájában: az eltávolodást, a régi és az egykorú bácskai dolgok relativizálódását, a kiábrándulást és szemléleti következményeiket: a gúnyt, az iróniát, a szarkazmust.