Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

világot, az eseményekből, hang-, szín-, képi benyomásokból és hangulatokból szőtt emlékeket.

Bori a költő autochton belvilágából magyarázza Fehér Ferenc emlék-líráját, s értelmezése a maga nemében pontos, bár nem teljes. Kár, hogy a jugoszláviai magyar irodalom történetét feldolgozó könyvéből (A jugoszláviai magyar irodalom rövid története. Fórum, 1982) és az MTA részére írt változatból (A jugoszláviai magyar irodalom, Szeli István társszerzőségében, In: A magyar irodalom története 1945—1975, IV. A határon túli magyar irodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest 1982) nem olvasztotta kismonográ- fiájába a negyvenes-ötvenes évek vajdasági magyar irodalmának gazdag, érzékletes és pontos háttérrajzát, illetve annak nemcsak a nagy egészet, hanem az egyéni pályákat is magyarázó szempontjait, sem azt a valószínű vagy inkább nyilvánvaló hatást, amelyet az új uralomváltás, a diktatúra és a proletkult együttes nyomása váltott ki a csiszolt ízlésű, pallérozott elméjű és népéhez nem jelszavasan, hanem csöndesen, mélyen hű fiatal költőből: egyfajta ár ellen fordulást, szembegázolást, esztétikai ellenmozgást az iránnyal. A tényt Bori rögzíti, de magyarázatát itt nem árnyalja.

Annál remekebb klsmonográfiájában a Fehér Ferenc-líra autochton fejlődésének rajza. Egyik következetesen figyelt lírai motívum, amelyet Bori az egész eddigi Fehér-pálya elemzése közben szemmel tart, az „anya- és apa-mítosz" s a vele együtt megjelenő parasztvilág, amelynek forradalma éppen akkor, Fehér indulása idején kezdődött, s ezek műfaji követelményei nemcsak Fehér kezdeti lírájában, hanem az akkori közép-európai poézisben, például a magyarországiban is: eposzkísérleteivel, Petőfi és az ő életművét mintaként lobogtató művészetideológia közvetlen hatására. Tapasztalatlansága mellett Bori azzal is magyarázza Fehér eposzkísérleteinek kudarcát, hogy „az azonosulás lehetősége hiányzott belőle (t. i. az eposzból, K. L. megjegyzése), és hiányzott az ifjú költőből is az az elementárisán naiv hit, amely egy ilyen típusú eposz megkötéséhez [!) feltétlenül szükségesnek látszik’’. Jobbágyok unokái c. eposzát sem tudta két nekirugaszkodással sem befejezni, noha már nem betyárokról, hanem saját szegénységük hiteles emlékeiről beszélt benne; „történelmi időszemlélete valójában apja-anyja idejénél messzebbre nem terjed, eddig viszi a maga valóságos tapasztalata”, írta róla Bori Imre. így hát az apa-anya motívum mellé a szegénység motívuma került, s Bori mindkettőnek az egész életműre kiható tartalmi és műfaji (esztétikai) következményeit hüvelyezte ki Fehér lírájából. Fehér ekkor már Illyés Gyula és József Attila hatása alá került, s a szegénység témáját hol Illyés ódái, hol József Attila balladás felfogásában szólaltatta meg. Bori még ennél is fontosabbnak tartja, hogy éppen a szegénység-tematikával szoros kapcsolatban kezdett formálódni Fehér költői énje, egy romantikus és érzelmes énszemlélet jegyében, amely többé-kevésbé máig jellemzi líráját. Fehér költői alanya „beleérző én” volt, mert nem annyira a világra, mint önmagára, a világgal kapcsolatos gondolataira és főleg érzelmeire figyelt. Verseiben a világ „kint” jelenik meg, a versalany „öení”-jéből nézve. Nem kitárulkozó költő, mindjárt kezdetben közösségi költészetet kívánt teremteni, s a romantika példája nyomán a váteszköltő szerepére készült, a messianizmus versbéli jegyeivel. Bori oldalakon át elemzi Fehér korai lírájának erős bűntudat-motívumát, amely a költői én gazdag anya-képét is árnyalja. [,,...e sorokból, versszakokból, néhány teljes versből a jugoszláviai magyar költészet máig is egyetlen hiteles asszonyarca néz ránk, a szegénység megszabta női sors beszédes példájaként”, írja róla szépen Bori Imre.) A bűntudat a társadalmi tehetetlenség érzésével fonódik össze az induló Fehér lírájában, mint Bori megállapítja, egy „negatív előjelű »bácsikai idill«”, Fehér „sötét tónusú idilljei”-nek képvilága fölött. Bori ennek a tehetetlenségnek és társadalmi távlatnélküliségnek a gazdasági okait is jelzi, további eligazításért Petkovics Kálmán nagy ívű „társadalomrajzához, A mostoha barázdához (Fórum, Újvidék 1977) utalva az olvasót, s „a társadalmi létezés lírai kritikájával”, írja Bori, a költő „nem a korszak irodalompolitikájának az ösvényén haladt”.

A kezdő magyar költőnek Jugoszláviában is vezetők nélkül kellett megtalálnia a líra esztétikai hitelű útját. Annyi előnye volt, ez viszont nem kevés, hogy a Vajdaságban mindjárt a front után intézményes politikai és társadalmi keretek között folytatódhatott a magyarság élete, s Fehérnek például nem a nemzetiségi lét vagy nemlét hamleti kérdéseit, hanem az önkifejezés lehetséges módozatait kellett latolgatnia. Jellemző, hogy mindjárt kezdetben fölbukkantak és egyre nagyobb teret hódítottak Fehér lírájában az artisztikum, a „szépen szólás” jegyei. (Ez, mutat rá Bori, esztétikailag