Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (I.) (regényrészlet)

hét használható helyiség maradt meg, az asszonyék pincéjét elvették. A szénrakás helyén ma az egyik kazán áll. A kazánházban két egyforma kazán áll egymás mellett, de az egyik ki van kapcsolva, mert nem működik a szivattyúberendezése. A másik kazánban pislákol ugyan a tűz, de a tűztérbe befolyik a víz.

A lépcsők után a nyers téglafalak folytatódnak, és egy hosszabb, folyosószerű szakasz után eltávolodnak egymástól, a tér kitágul. Valamikor itt is helyiségek voltak, de a kazánház kialakításakor falakkal osztották fel a belterületeket, és így ezen a részen szabálytalan nagyságú fordulók és szélesebb folyosók keletkeztek, sötét, poros, kietlen holt terek, melyek a hiábavalóság ás feleslegesség érzetét keltik az emberben. Az értelmes lét határa, mondhatnánk, az ésszerűség a kazánház előterénél kezdődik. Itt százas körte világít ragyogó fénnyel. A lépcsőket határoló téglafaltól nyersebb, ú] téglafalba új fehér lakásajtót építettek, ennek kilincse környékét számos kormos kéznyom borítja. A könnyű, szinte kecses ajtó növeli az ésszerűtlenség és hiábavalóság érzetét. Rendeltetését s hogy mi van mögötte, tábla hirdeti: Kotolňa. Cudzím vstup zakázaný! Én nem vagyok idegen, gondolja az asszony, talán beléphetek. A fűtőházba való behatolást a fűtő távollétében nagy vasiakat teszi lehetetlenné. Hivalkodva lóg a törékeny, könnyű ajtón, mint a gőgös önérzet eltúlzott és nevetséges megtestesítője.

Az asszony a harmadik emeletről óvatosan jött le a nyers téglafalak között a sötét lépcsőkön, és beleborzongott a fekete üregek látványába. Könnyű házicipője talpa alatt vastag porréteget érzett. A pókhálókat is látta szanaszét, szorongva észlelte a fenyegető, sötét terekben szuvasodó, kidobott bútorokat és gazdátlan göncöket. A régi pince, ahol három napig éltek az ostrom alatt, egészen más volt, barátságosabb és áttekinthetőbb, a maga módján melegebb. Azóta alig járt itt, csupán néhányszor, még a központi fűtés bevezetése előtt. A világtalan, homályos üregekből évtizedek változásainak szelleme leselkedett rá és figyelte lépteit.

Megkérdezem, miért nem fűt, gondolta magában az asszony, megmondom, hogy fűtsön, mert pokoli hideg van a lakásban. Megmondom, hogy meleget akarunk, és jogunk van hozzá, mert fizetünk érte. Csak a jogainknak akarok érvényt szerezni, biztatta magát, senkit nem akarok megbántani, csak a jogaimat akarom ...

A könnyű fehér ajtó nyitva állt. Az asszony szűk helyiségbe lépett. Ezt szintén százas villanykörte világította be. Jobbra a fal mellett öreg konyhaasztal állt letakaratlanul, mellette egyetlen rozoga szék. Az asztalon üres sörösüveg, mustárospohár és a nagy fekete lakat. Innen még nem látott a kazánházba, de erősebben érezte a nedves koromszagot és a gőz illatát. Továbbment, és ismét sötét térbe ért, majd egy szeneslapátba botlott. A lapát fémesen megcsörrent, hosszú nyele elmozdult a sötétben. Az asszony félt, de legyőzte félelmét, bátor volt, mert ruhájában érezte a lakás hidegét, átjárta már a testét, néha belereszketett. Miért én vagyok itt, kérdezte magában, s kissé csodálkozott, mint amikor olyan dolgon csodálkozunk, melynek okát pontosan ismerjük; miért jöttem ide, neki kellene itt lennie, gondolt a férjére, neki kellene a jogainkért tennie valamit.

Már a kazánház bejáratában állt, de még a homályban. Mintha halogatná az elkövetkezőket. Nem tudta, mi következik, igyekezett nyugodt maradni. A gőz már lecsapódott, nyoma veszett, csak a nedves illata maradt a helyiségben. A hozzá közelebb álló kazán ajtajának nyílásain sápadt, vörös fény derengett, a másik kazán hideg és sötét volt, mint egy halom tompa fényű fekete föld. Füst- és égésszagú, tehetetlen, dermedt állatok. Felettük és mögöttük vastag csövek kígyóznak, keresztezik egymást, majd nyomtalanul eltűnnek a falakban. Az asszony tudta, hogy a csövekből a téglafalakban vékonyabb elágazások nőnek ki, karcsú, sudár ágakként nyúlnak a magasba, és olajfestékkel festett, fehér fűtőtesteket virágoznak. A mi pincénk ott lehetett, ahol a kihűlt, fekete kazán van, gondolta az asszony, de akkor még élt anyuka és apu, és a lakásunkat magasra rakott, világoszöld cserépkályhával fűtötték, nagy pattogó fahasábokkal. Amikor hazajöttem a jégpályáról, a korcsolyámat az előszobában hagytam, aztán hasra feküdtem a szőnyegen a nagy zöld cserépkályha előtt, és melegedtem. Nagyon jó volt ilyenkor, a szobában mindig meleg volt, ha nem fűtöttek is, mert soha sem hűlhettek ki egészen a falak. Emlékszem, gondolta magában, a kályha nagy szürke ajtaján lyukak voltak, és egy tolózárral le lehetett csukni vagy újra kinyitni őket. A lyukakon át úgy áramlott a fény és a meleg, hogy állandóan éreztem az arcomon. Lehetséges, hogy akkor mindig meleg volt?