Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FIGYELŐ - Németh Gyula: Mindig van egy kivezető út...

ges, őszinte munkámmal is meg tudtam élni, ezért visszakanyarodtam a szabad művészélethez.

— És azóta a mai napig, mondjuk úgy, hogy nagyjából töretlen ez a pálya?

— Hát... annyiban töretlen, hogy nem lehetett megtörni azzal, hogy arra utaztam volna: na most jön-e az eredmény vagy nem jön az eredmény, elismernek-e, díjat adnak-e vagy nem, engem egész egyszerűen a piktúra érdekelt, és az érdekel, hogy lehetőleg minél Jobb képet fessek, és minél jobban ki tudjam fejezni magam. Ez volt az én belső örömöm, ez tartotta bennem a lelket. Én ezt csináltam végig, és azt hiszem, hogy amíg mozogni tudok, ezt is fogom csinálni. Másodlagos kérdés, hogy kit mikor ismernek el. Mondok egy példát: volt egy időszak, amikor a szecessziót olyan mértékben ítélték halálra, hogy ha egy zsűriben egy tag azt mondta valakinek a munkájára, hogy jó, jó, de kicsit olyan szecessziós, hát annak vége volt. Az elásta magát egy időre. Aztán eltelt néhány esztendő, és rájöttek, hogy a szecessziónak őrült értékei voltak, sőt, bizonyos dolgok soha meg nem születtek volna nélküle a modern piktúrá- ban. Hát uram, az élet ilyen!

— Megítélése szerint mit jelent ma Pleidell János a magyar képzőművészetben?

— Nem tudom. Tudniillik az egyetlen csalhatatlan értékmérő az idő. Nem tudni, hogy azok, akik ma fönt vannak, negyven év múlva nem lesznek-e lent, és akikről alig tudunk, ötven év múlva nem lesznek-e fönt. Tudniillik ötven év múlva már sem a divat, sem a baráti kör, sem az összeköttetés, tehát a világon semmi nem szól bele, csak az esztétikai érték. Ma? Minden beleszól! Ezért mondom, hogy egyetlen, csalhatatlan értékmérő az idő. Nem szabad elbíznunk magunkat.

— Kérem, beszéljen művészetének külföldi visszhangjáról. Tudjuk, hogy Európa és a világ számos kiállítótermében láthatták már alkotásait, s hogy többek között a Nem York-i ENSZ-palotában is megtalálhatók a képei.

— Külföldi fogadtatásom, külföldi sikereim általában mindig nagyobbak voltak, mint a hazaiak. Rettenetesen büszke vagyok például arra, hogy Olaszországban a közép- iskolások, vagyis a gimnazisták részére kiadtak egy háromkötetes, rendkívül ügyesen megszerkesztett munkát, ennek alapján oktatják a gimnazistákat képzőművészetre. Leírják az összes képzőművészeti technika mikéntjét: milyen papír, milyen deszka, milyen vászon, milyen alapozás, szívóalap, kevésbé szívó alap, lazúros munka, nem lezúros munka stb., s mindennek a trükkjeit. Utána hoznak két vagy három képzőművészeti példát, hogy bemutassák, íme ez az igazi, így kell ezt csinálni. No hát, az akvarellről szóló részben két kép szerepel, az egyik Delacrois-é, a másik az enyém, épp a Busójárásnak az egyik lapja. Erre büszke vagyok.

— A Nők Lapjának egyik számában a tavasszal megrendezett Csók István Galériabeli kiállításáról van egy „A remény festője" címet viselő méltatás, amely szerint az Ön munkái a derűt, a reményt árasztják magukból. Viszont amit eddig elmondott, abból is nyilvánvaló, hogy az élet borúsabbik oldalával is meglehetősen sokat találkozott.

— A derűs alkat először is adottság. És soha nem hagyom magam a részletektől elvakítani, mindig az egészet nézem. És ha az ember az egészet nézi, akkor mindig talál egy utat, amelyen elindulva úgy érzi, meg tudja valósítani önmagát. És ha az ember meg tudja valósítani önmagát, akkor miért ne legyen optimista, és miért ne legyen derűs? Egészsége legyen az embernek, és aztán dolgozzon, amennyit csak tud, lehetőleg eredményesen, és akkor nincs oka hogyhívjákra... Az, hogy a díjakat ki kapja, más kérdés.

— Szeretném, ha néhány szóban kitérne még az előbb említett Csók Galéria-beli tárlatra. Tudott dolog, hogy életjubileuma alkalmából került rá sor, néhány hónappal a születésnapja előtt. Milyen visszhangja volt a kiállításnak?

— Gyönyörű volt a megnyitó. Azért volt csodálatosan szép, mert olyan familiáris hangulata volt annak a háromszáz vagy négyszáz embernek együtt, mintha egy család lett volna. Hogy most ebben közrejátszott-e a képeknek a derűs volta meg közvetlensége, emberi közvetlensége, azt nem tudom. De kétségtelen, hogy felemelő volt az a bensőséges hangulat, amely a megnyitón uralkodott. Ilyenkor mi kell még? Kell hogy legyen sajtó. Volt sajtó. Legyen vevő. Vevő is volt. A megnyitó után három nappal egy svájci vevő jelentkezett, aki bejelentette igényét az egész anyagra. Ez az ember tíz éven keresztül csak nonfiguratívval foglalkozott. De úgy látszik, hogy most már a világon mindenütt kanyarodnak vissza, mert ott már a pont, pont, vesszőcskén nem lehet túl