Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FIGYELŐ - Németh Gyula: Mindig van egy kivezető út...

kerültem ki Párizsba három hónapra, és ezzel egyidejűleg megnyertem egy európai körutazási díjat.

Párizsból visszatérve már nem tudtam Prágában folytatni, mert ugye Komáromot Magyarországhoz csatolták, így a budapesti Képzőművészeti Akadémián kellett folytatnom, illetve mindazoknak az itteni magyaroknak, akik a prágai Akadémiára jártak, Budapesten kellett az Akadémiát befejezniük. Aba-Novák osztályába kerültem, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert az ő piktúrája és a bennem meglévő adottság a monumentális iránt remekül párosult és találkozott.

Tanulmányaim befejezése után Magyarországon maradtam, és azóta is Magyarországon élek.

— Hogyan sikerült beilleszkednie a magyar képzőművészeti életbe?

— A beilleszkedés nekem történetesen nagyon könnyen ment. Még Prágában voltam, amikor a párizsi világkiállítás volt, s a világkiállítás katalógusa elkerült hozzánk is, s mi növendékek ott böngésztük. Ezen a párizsi kiállításon szerepelt Aba-Nováknak az óriási pannó-sorozata a francia—magyar történelmi kapcsolatokról. Ez egy több száz négyzetméteres felület volt, amit úgy tervezett meg Aba-Novák, mintha falfestménynek szánná. Óriási holland préselt lemezeket kasíroztatott föl hatalmas keretekre, ötször öt méteres felületek voltak ezek, és erre festette meg a francia—magyar történelmi kapcsolatokat. Ennek kapcsán el kell mondanom még egy kedves dolgot: ő maga nem volt jelen, amikor a csomagok megérkeztek Párizsba, s a világkiállítás rendezősége a magyar pavilonnak ezeket az ál-freskóit vagy freskószerű pannóit kibontotta; nagy csodálkozás támadt, olyannyira, hogy Picassót is odahívták megnézni, és amikor Picasso meglátta a pannókat, felkiáltott: „Ki ez a barbár zseni, aki ezeket csinálta?” Hát ez volt Aba-Novák. Meg is nyerte a Grand Prix-t. Mint mondottam, Prágában láttuk ezt a katalógust, és akkor ott mind föl voltunk ajzva, és álmaim netovábbja volt, hogy valaha növendéke lehessek Aba-Nováknak, vagy legalább ismerjem. És erre mit ad Isten, kimegyek Párizsba, bejárom Európát, és amikor visszajövök, a budapesti Akadé-* miára kerülök, ugyanakkor meghal ott egy professzor, és Aba-Novák is az Akadémiára kerül tanárnak. És én egyből Aba-Novák osztályába kerülök.

Aztán diplomát szereztem, megnyertem az első római ösztöndíjamat, de mit ád a sors: egy nappal előbb kivittek a frontra, mint ahogy azt a kultuszminiszter aláírta volna. A százhatos kórházvonaton teljesítettem szolgálatot két éven keresztül, és olyan szerencsétlenül jött ki a lépés, hogy amikorra engem fölmentettek volna a római ösztöndíj miatt a katonai szolgálat alól, akkorra mindig lejárt az ösztöndíjév. Tehát nem volt ösztöndíj. Akkor megint becipeltek katonának. És ez így ment két éven keresztül. A második év végén tényleg sikerült egyeztetni a dolgokat úgy, hogy leszereltek. És ez volt az én őrült szerencsém. Mert a vonatot, a százhatos kórházvonatot, amelyik nem pullmankocsikból állt, hanem szétlövésre szánt vonatszerelvény volt, amelyen szolgálatot teljesítettem, s amelynek az volt a szerepe, hogy a vonalból a friss sebesülteket hordja a hátországba, Kijevbe, Kurszkba, ahol már kórházi ellátásban részesültek, a vo- ronyezsi áttörésnél szétlőtték. Két személy kivételével mindenki meghalt. Nekem szerencsém volt, de Rómába mégse jutottam el. Leszereltek ugyan, mert ösztöndíjas voltam, de nem adtak útlevelet, mert katonaköteles voltam. Mikorra mindent megszereztem, és a jegyemmel a zsebemben feküdtem le, hogy a reggeli vonattal megyek Rómába, éjjel tizenkettőkor megszólalt a telefon, és Öz Dénes barátom jelentkezett az állomásról, hogy „János, ha nem indultál Rómába, ne menj, az ellenség Róma alatt, az ösztöndíjat nem folyósítják”. Úgyhogy háromszor nyertem római ösztöndíjat, és egy napra sem tudtam kimenni!

A háború után nehéz évek következtek mindenki számára. Jött az újjáépítés, de egy ideig tovább élt még a régi értékrend, majd jött a politikai változás, amikor ismét más szempontok alapján csoportosult minden. És hát ez rengeteg nehézséggel járt. Az ember azért lassan, lépésről lépésre előbbre jutott ugye, megcsinálták a Művészeti Alapot, ami anyagi bázist biztosított, pályázatokat írtak ki stb. stb. Úgyhogy aztán aki dolgozott, és tisztességesen dolgozott, annak az eredménye most, tizenöt—húsz év után jelentkezik. Na hát én azokban a nehéz időkben (akkor aztán még jött a stílusbeli probléma is) nem tehettem mást, mint hogy elmentem a Műegyetemre építészhallgatókat tanítani rajzra; ott tanítottam kilenc vagy tíz évig. És akkorra már a művészi pályán tisztessé