Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FÓRUM - Ankét a kritikáról (folytatás): A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Dobos László, Duba Gyula, Lacza Tihamér, Tőzsér Arpád

bántóan egyoldalú, maradian lírai hangsúlyú. Az elmúlt 15 év tanulmányköteteiben meghökkentően kevés a prózai terméssel foglalkozó számottevő írás. Erény és mara- diság egymás mellett.

Tudott dolog, hogy a prózaírás a hatvanas évek közepétől szinte máig tartóan egyre erőteljesebb művekkel jelentkezik. S szerintem a prózai művek valóságképe ma már rétegzettebb, szélesebb, mint ahogy azt a kritika tükrözi. A prózaírás által felszínre hozott információ és történetanyag az egyre növekvő prózaidő, irodalmunk objektivi- záló tényezője. Műfaji arányosság tekintetében kritikánk irodalomképe nem hiteles és elmaradott. Persze, nem a kritikai írások számszerűsége, hanem a hangsúly, a gondolkodás hangsúlyai, a figyelem területei a jellemzők.

Ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy megnőtt az irodalom ismeretfeltáró, ismeretközvetítő szerepe, ezáltal megerősödtek az ismeretszerzés közvetlen eszközei: szociológia, dokumentum, riportázs, publicisztika. Ez a tény elsősorban az epikát szólította ki a pádból. Nem véletlen az a folyamat, ami lejátszódik a magyar irodalomban, megszűnik a líra hagyományos egyeduralma, s a társadalmi folyamatok közvetítésére s regisztrálására alkalmasabb műfajok törtek előre. Köztük a korszerűen értelmezett prózaírás is. Nem szándékom új műfaji alá- és fölérendeltséget meghirdetni, csupán egy szélesebb skálán gondolkodó irodalomkritikai szemlélet szükségét mondom, amely nem műfajokban, nem nemzedékekben, hanem az irodalom egészében s állandóan változó helyzeteiben gondolkodik. Olyan irodalomkritikai szemlélet szükségét mondom, amely nem szűkíti, hanem bővíti irodalmunk világát.

Kritikánknak van egy adóssága: saját írású irodalomtörténetünk. Hiszem, hogy ma már objektív, szubjektív feltétel egyaránt megvan hozzá. S mégsem. Alabán Ferenc és mások is irodalmunk értékrendjéről beszélnek. De tudni kell, a könyvről könyvre kritika vagy akár a tanulmánykötetek az olvasóban nehezen alakítanak ki értékrendet, illetve irodalomtudatot. Az olvasó, akiért az irodalom történik, foltokat, darabokat lát az irodalmunkból. De az egész, a tabló, az összkép, a csoportkép hiányzik. Nélkülözi ezt az iskolai oktatás, az olvasó, s maga az irodalom is. Ez lehetne irodalmi útlevelünk is. Valóban lehetne. Mennyi használható, hasznos anyag van már együtt, csak a rendszerező, rendezői elv, a szervező, tájoló értelem, ambíció, s elhatározás .. .

Görömbei András megírta háború utáni irodalmunk történetét. Én nagyra értékelem ezt a munkát, hálás vagyok szerzőjének. Érthetetlen, hogy távol tartjuk magunktól ezt a könyvet. Tulajdonképpen miért? Okot, véleményt, amely ezt a rideg távolságtartást magyarázná, nem ismerek. Akkor miért? Nincs annyi önbecsülésünk sem, vagy önző, integráló képességünk, hogy a rólunk szóló ítéletet, az értékeinket felmutató munkát kisajátítsuk, s birtokunkba vegyük? Pedig ez a könyv is irodalomtudatunk része. Ahogy azok Czine Mihály Nép és irodalom című, nagyértékű munkájának, Béládi Miklós Válaszutak című munkájának vonatkozó fejezetei, Pomogáts Béla nemzetiségi témájú írásai...

Fenntartással, külön véleménnyel mindenki élhet, de a más vélemény ne jelentse az értékek tagadását, mert így megint csak a kizárólagosság beszűkítő kényszeréhez érünk.

Az alkotó irodalom és a kritika nem ellenfelek, a kritika gondja az irodalom gondja is, az irodalom gondja nemzetiségi kultúránk gondja. Kis kultúrákban a kötődések különösen fontosak, a kiegészítő és inspiráló kötődések — az író-kritikus, a szerkesztőkritikus, az irodalmár-népművelő, az író-újságíró stb. A nemzetiségi társadalom közösségei érintő minden problémája közügy. Ilyen az irodalomkritika helyzete is, szellemi közügy.

Fonod Zoltán Írja hozzászólásában: „A csehszlovákiai magyar sajtó — tisztelet a kivételnek — feladta a közírás erényeit, s messze lemaradva a cseh és szlovák sajtótól, a kényelmesen szürke lapszerkesztés gyakorlatát gyötri”. Társulok e véleményhez. Viszont ahhoz, hogy irodalomkritikánk lassújáratából felpörögjön, lapjaink, újságírásunk aktív segítsége nélkülözhetetlen. Összjáték nélkül itt nem születnek csodák.

Az utóbbi évek egyik negatív jelensége szellemi életünk atomizálódása, a rokon területek furcsa elkülönülése egymástól, a látható és érezhető választóvonalak — iskola. népművelés, újságírás, irodalom. Van-e erőnk ezen változtani? Van-e erőnk felelősséggel vállalni irodalmunk, szellemi életünk megtermett értékeit? Van-e képessé