Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FÓRUM - Ankét a kritikáról (folytatás): A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Dobos László, Duba Gyula, Lacza Tihamér, Tőzsér Arpád

günk túllépni „a szellemi háztáji” önvédelmi vonalát? Van-e erőnk mozgásba hczni a magyar íróközösség lemereviilt munkáját?

Az irodalomkritikával szemben táplált hiányérzetünk magasabb szintű igényt fogalmaz; bővebb közléslehetőséget, kritikusi gárdát, rugalmas szervezést, helyzetfelmérést, rendszerességet, polémiaigényt, értékrendet. Csakhogy a jelen helyzet feltételein az igények sora semmit sem változtat. Az igénylista címzettje nem fennhatósági szerv, hanem a csehszlovákiai magyar irodalom — hangsúlyozottan a kritika. A magunk ereje, mert a feldobott kő a mi fejünkre hull. Mert hónapok és év múltán sem lesz több közlési lehetőség, nem ugrik meg a kritikusok száma. Gondolkodni csak a meglévő szellemi erőben lehet, ez az egyetlen használható eszköz. Vannak tehetséges irodalomkritikusaink, akiknek sajátjuk a műveltség s a sokféle tanultság. Feltételeket, jobb feltételeket, jobb légkört csak ez a szellemi intellektuális erő alakíthat.

Önigazolás helyett önbecsüléssel.

DUBA GYULA

1 A kérdés ellentmondásos, azt állítja, hogy van kritikánk, de ha Koncsol László megállapításai helytállóak, akkor tulajdonképpen nincs! Szerencsére a helyzet nem ilyen reménytelen, Koncsol véleményét nagy általánosságban értem es igazát így érzem, de részleteiben és gyakorlatilag számos fenntartásom van vele szemben. Meglevő kritikánk igenis differenciált, tehát változatos, néhány vonatkozásában felkészült, gyakran túl bátor [vagy tekintetnélküli?), nincs elvszerűség híján, sokszor meglátja a lényeget, időnként szellemes, van benne elemzőkészség, és sok esetben eredeti és mély. Mindezt az — aránylag rendszeresen — megjelenő kritikai kötetekkel tudnám bizonyítani, míg Koncsol László állítását inkább gyakorlati — mindennapi — kritikai életünk látszik igazolni. Komoly és értékes kritikai kötetek, eseménytelen kritikai-szellemi élet. ez irodalmunk meghökkentő paradoxona. Mintha az újságokban és folyóiratunkban vissz- hangtalanul elsikkadó kritikai írások könyvvé összeállva, egymást erősítve és támogatva megnemesednének, tartalmassá, értékké válnának. (Gyakran, bár nem minden esetben!) A kritika paradoxonét a bíráló szó gyakorlati lebecsülésében látom. Hitel- vesztéséért a műbírálat maga is felelős. Az utóbbi évtizedben úgy burjánzott el benne a szubjektivizmus, hogy közben az értékelő megállapítás elveszítette objektivitásigényét és hite'.ét. Tévedés ne essék, a kritika — is! — szubjektív műfaj, mint a líra vagy a széppróza, önálló és eredeti alkotó-gondolkodó munkája, de egyedisége mellett fokozottabban kell hogy általános érvényű legyen. S ez nem fából vaskarika. A kritikus olyan szellemi egyéniség, aki egyénien tud általános érvényű igazságokat elvontan megfogalmazni. Sajátosan lát és ír, de közösségben gondolkodik. Mert a kritika — közügy, s a kritikusi munka: társadalmi hivatás. A hivatást pedig felelősséggel vállalni kell. Fábry Zoltán óta nincs írónk, aki maradéktalanul vállalná a kritikusi hivatást. Pedig vannak erre alkalmasak, s ha közülük valaki vállalná a posztot, nemzetiségi irodalmunk fontos szellemi vezéralakja lehetne.

2 Előző válaszom — közvetve — azt tartalmazza, hogy meddőnek és eredménytelen nek tartom általában beszélni a kritikáról. Ilyen értelemben beszélhetünk az irodalom hullámvölgyeiről, a szellemi élet pangásáról, a kultúra hanyatlásáról és így tovább, de ezzel nem sokra megyünk. Valami mindig van, esetünkben is. Meglévő kritikánk tőle telhetően igyekszik eleget tenni a megértés, értelmezés és értékelés követelményeinek (ez lényéből, funkciójából következik), olyan szinten, amilyenre képes. Ha megállapítjuk, hogy ez a szint alacsony, ezzel még nem változtatjuk meg. Az irodalom művelésében — így a kritikai tevékenységben is! — van bizonyos öncélúság, öntörvényű akarat — senki nem kényszeríti az embert, hogy írjon! —, melyet a belső kényszer, az önkifejezés igénye táplál. Emellett felismerni az író hivatását, közösségi-társadalmi kötelezettségét — ez az irodalmi munka lényege. Az íráshoz mindkét összetevő jelenléte szükséges. A műbírálathoz is!

Van a kérdésben két fogalom, melyekről külön kell szót ejteni. Ezek: „a mű valóság- háttere” és „életünk, közösségünk törvényei”. Megvan-e kritikánkban az igény, hegy a mélyükre nézzen? Miután a meglévő reáliák értelmében kritikapárti vagyok, ügy