Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FÓRUM - Ankét a kritikáról (folytatás): A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Dobos László, Duba Gyula, Lacza Tihamér, Tőzsér Arpád

Ez a folyamat elkerülhetetlen volt. De mindez már a megváltozott társadalmi kiimában játszódik, amikor is kultúrpolitikánk az eszmeiség és a társadalmi elkötelezettség igényét állította a művészetek elé. Illetve hát a realizmusigényt.

Fiatal kritikusainkat ez a légkör befolyásolta.

Esztétikum és realizmus egymásnak nem ellentmondó tételek. S mégis e folyamatok s szempontok együtthatásának idejére esik irodalmunk közéleti érdeklődésének beszűkülése, az irodalmi publicisztika stagnálása, a művek valósághátterének bizonytalan visszakérdezése.

Valóságháttér, a kritikai írások jelentős részének ez a halovány része. Valóságvállalás; idézni tudjuk Fábryt hosszú oldalakon, de a kritikai gondolkodás építésmódját kevesen tanultuk meg tőle. Jeles tanulmányok sorát említhetném költészetünk helyzetéről, fejlődéséről, eszköztáráról. De irodalmunk valóságküzdelméről, valóságképéről, nemzetiségi társadalmunk mozgatóerőiről, mozgásirányáról, életérzéséről, felbomló és újra formálódó közösségeiről — kínosan keveset szól a kritika. Nyilván ez a kényelmesebb. Veszélytelenebb. Az ideológiai töltésű problémák megkerülése vagy elhallgatása

— veszélytelenebb. Az esztétikum lehet érték, érdem, szükséglet. De éppúgy lehet bújócska, alibi, kitérő, s lehet behelyettesítés eszköze is.

Tisztelet a kivételnek.

Egész irodalmunk épülésére válna, ha kritikánk az elmúlt évtized irodalmi terméséből kimutatná a realista vonulatot. Egy ilyen munka talán visszaállíthatná irodalomkritikánk eltolódott arányait. A műelemzés, a szakmai tudás nem helyettesítheti a közös társadalmi élmény realizmusát, valóságismeretét, a tények vállalását, a szembesítést, a véleménycserével járó konfliktusokat sem.

Koncsol László kritikánkat minősítő megjegyzéséből emelem ki: „... nem elég felkészült”. Az ankét válaszai is hangsúlyozottan utalnak a szakmai felkészültség szükségére. Számomra ma már meghökkentően hangzik, ha a kritikus azt írja a kritikusnak: értenie kell a dolgát, azaz jobban kell értenie a dolgát. A felkészületlenséget hogyan értelmezi Koncsol László? Szakmailag? Pedig ez elemi követelmény. A megfelelő műveltségi szint ma már a dolgok természetes velejárója. Vonatkozik ez nemcsak a publikált recenziókra, kritikákra, hanem irodalmunk egész megítélésére. A megítélés minden formájára; a kéziratok véleményezésére, ellenvéleményezésére, eszmei, szakmai felülbírálásokra, olyan ítéletekre is, amelyek nem kerülnek a nyilvánosság elé.

Szakmai felkészületlenség?

Szerintem inkább viszony kérdése, én a kritikusi gondolkodás irodalomhoz való viszonyát érzem vékony jégnek. S e viszony különböző területeit:

nemzedéki türelmetlenség, amikor a kritikus az éppen felvonuló nemzedék méreteiben gondolkodik csupán. Szinte minden belépő nemzedék jellemzője a különös, a másság szándéka, ami előtte van, azt kritikával fogadja, vagy egyenesen elveti. Az irodalmi folyamat egy részében, s nem az irodalom egészében gondolkodik. Az írói, költői indulat ezt talán megengedheti magának, de a kritikus már nem. Az ötvenes évektől kezdődően nemzedékek belépése vet hullámot irodalmunkban. Az utolsó: Zalabai Zsigmond, Tóth László, Grendel Lajos, Balla Kálmán. Itt is pontosan kimutatható egy nemzedéki magas vérnyomás. Tudjuk, minden nemzedék, csoportosulás bevonulásában jelen van a tekintetnélküliség; az én, a mi, a most erős hangsúlya. Az irodalom s a művészetek íratlan törvénye ez. Tudjuk azt is, hogy a különösnek, a sajátosnak fejlődést siettető jelentése van, viszont ha a nemzedéki türelmetlenség és tekintetnélküliség hosszú távon érvényesül, kizárólagossággá kövesedik. Sajnos, irodalmunk háború utáni történetében a nemzedéki bevonulások árnyéka mindvégig jelen van. A kritikaírás tehertétele ez is: irodalmunk nemzedéki hullámzásait beépíteni az irodalom mindenkori folytonosságába. A kritika érettségének ez is mutatója: a részleteken túl, a nemzedéki hangsúlyokon túl, a szemléleti behatárolásokon túl, képes-e irodalmunk egészében gondolkodni?

Ismert és tudott dolog, hogy a harmadvirágzás irodalmának erős műfaja a líra. A hatvanas évek közepéig szinte meghatározó jellegű műfaj. Ezzel arányos kritikai vetülete is. Az ötvenes évekkel kezdődő lírai folyamat az elmúlt másfél évtizedben kapott megfelelő elméleti minősítést és felértékelést. Természetesnek érzem ezt. Viszont ez a helyzet nem válhat irodalmi állóképpé. Az alkotó irodalom kritikai képe ma már