Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - HOLNAP - Tóth Károly: Iródia és iródiások

az első számokban még csak tanácsnak hatott: olvasni és olvacni! Ha átolvassuk az értékeléseket, láthatjuk, hogy a formai kérdések terén csak a koncepció, az ötlet és esetleg egy-egy kép vagy sor kapcsán íródnak le dicsérő szavak; elemzések: a mű megvalósulásának kérdésköre teljesen elmarad. Pedig a kritika, és nem kevésbé az írás izgalmát éppen ez adná. A szólni akarás és a szólni tudás két különböző dolog, melyeket csak nagy erőfeszítések árán lehet közelíteni egymáshoz, de éppen ezen az erőfeszítésen áll vagy bukik a dolog. Azt hiszem, egy sajátos ellentmondásról van itt szó: a fenti világkép a maga „másságával” új formai kifejezés igényét veti fel, mégpedig azonnal, ám ez, gyakorlati kérdés lévén, hatékony elsajátítási módszerek, tanulási és olvasási módszerek, illetve tájékozódás híján, és az alapok hiánya miatt lehetetlen. És minél később tudatosodik ez, annál nehezebb lesz nekifogni, illetve annak eleget tenni. Ezért neveztem fentebb a formai kérdések körét égető problémának.

Önszemlélet. Idézőjeles nemzedékről beszéltem, idézőjel nélküli írogató gárdáról, akik mindenekelőtt és egyelőre tömegükben, számukban jelentettek meglepetést irodalmi berkeinkben. Az Iródia, országos méretű rendezvényről lévén szó, eseménnyé vált a fiatalok szellemi életében. Az „el lehet és el kell menni” mondat másik fele kapott hangsúlyt. Az igazi kép itt bontakozna ki a találkozókon, egy kis közvéleménykutatás révén, de a kérdés fogódzóját megleljük az Iródia-füzetben is. Mégpedig a Füzet ún. „kritikái rovatában”, melyben az erre ambíciókat érzők fejtik ki rövidebb-hosszabb elemzéseikben egymás írásairól kialakított véleményüket. Mi is olvasható ki itt a sorokból, és mire figyelmeztet a sorokon túli tartalom?

A legelső, ami azonnal szemünkbe ötlik, hogy magáról az Iródiáról nem esik szó a rovatban. Hogy nem esik szó róla, megnyugtatónak mondható, tükrözi, hogy e keret megfelel a kívánalmaknak, meg azt is, hogy erre felesleges nagyobb energiát fordítani, maradjon csak fontosabb az írás. A megjelent írások általában a színvonal igényéről tanúskodnak, amit nemcsak a baráti bírálatok elfogultságtól ugyan nem mentes, de mégis könyörtelen hangvétele bizonyít, hanem az is, hogy többszempontú, nemcsak irodalomelméleti skálát kívánnak felállítani a tartalmi és formai jegyek megközelítésére. Ennek jogosultsága olykor meg is kérdőjelezhető, mint pl. Krausz Tivadar egyes írásaiban, mégis a kitekintés biztató jele. Objektív megítélésről természetesen még nem nagyon beszélhetünk, ha könyörtelenek is ezek az írások, általában az egyéni, szubjektív benyomások és tanácsok miatt azok. Talán az önelemzésen túl a kortárs irodalmak, legfőképpen pedig a csehszlovákiai magyar irodalom egyes műveit is megérné elemezni, ezzel összehasonlításra, az eltérő értékrend konfrontálására nyílna lehetőség, ami nagyban hozzájárulhatna a kritikai szempontok tisztázásához. Feloldaná továbbá azt a már önámításba hajló belterjességet is, mely a kezdetektől jellemzője lett e rovatnak. Ez — véleményem szerint — nagyon veszélyes. Az itt megjelenő írásokat eredendően műalkotásokként, legtöbbször nagyon is nagyra értékelt műalkotásokként kezelik, igen érezhető mértékeltolódást produkálva ezáltal, az arányok eltolódását, mely esetleg arányvesztésbe torkollhat. Természetesen dicséretet érdemel az a magabiztosság, melyből ezeknek az írásoknak az energikussága táplálkozik, mégsem lenne szabad megfeledkezni arról, hogy az Iródia — és ez az írásokra is vonatkozik — csak az utat jelenti az irodalom felé, még ha távlati ábrándképekben egy ilyenfajta kívánalom fel is sejlik. Ezen arányok egyensúlyban tartásának egyébként nagy szolgálatot tehetnének irodalmi életünk kritikusai is, ha a kívülálló látásmódjának e rovatban írásaikkal hangot adnának. A bírálóbizottság ezt a feladatot nem töltheti be. Természetesen ilyen irányú törekvések már ma is léteznek. A füzetekben megjelenő egyes előszószerű írások [Balla, Grendel, Karsay, Turczel), az Irodalmi Szemle Holnap rovatában bemutatott iródiások elé írt bevezetők egyebek között ezt a célt is szolgálják — maga a Holnap rovat is ezen egyeztetés terén nyújtja a legnagyobb szolgálatot. De az Iródiánál maradva, a „kritikán aluli”, a kritikára ez ideig nem méltatott írások is nagyobb figyelmet érdemelhetnének, ezek is rejtenek magukban annyi lehetőséget az értékszempontok kifejtésére és gyakorlati érvényesítésére, mint az ún. „nagy írások”.

Végezetül még pár megjegyzés. Bár szándékomban állt az Iródia-füzetekről árnyalt képet festeni, néhány kérdésben ez nem sikerülhetett. Sokkal több, minél gyorsabb megoldást kívánó kérdésre bukkantam a füzeteket olvasva, mint azt feltételeztem, a mértéktartó arányokat tehát feladva, inkább e problémákra összpontosítottam a figyel