Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - HOLNAP - Tóth Károly: Iródia és iródiások

tos, hogy a hagyományos) hiányát tudatosítja, és igyekszik azt pótolni. Ez természetesen rendkívül nehéz fogalmi rendszer hiányában. Ezért gondolom, hogy a túlontúl elvont és általános stb. írásmód mögött a már-már kivehetetlen és kibogozhatatlan tartalmi és érzelmi összetevők nem véletlenül keverednek olyan sokszínűén, a krimi-, a beat- és a hagyományos irodalom, különféle filozófiák, de még a nemzetiségi kultúra egyes jegyeit is faj súlyban egyenrangúnak tekintve és egybemosva. Nem véletlen, hogy megütközést váltott ki a bírálók részéről az olyan név utáni vagy helyetti „írói nevek” használata, mint Roccó, Charlie, Kisch, mint ahogy az sem véletlen, hogy ezek a fiatalok minden szenvelgés nélkül biggyesztették nevük mellé ezeket — ugyanis világképük szerves részét alkották. De nem is egy irodalmi formákra törekvő beat-kultúra ez csupán, ennek jól érzékelhető elemei mellett fel-feltűnnek a nemzetiségi patriotizmussal szakítani akaró (érdekes, hogy Patus János is — aki pedig ennek szinte egyedüli reprezentánsa köztük —, romantizáló hangneme mellett, mennyire groteszkké kép.ezi e létérzést J, egy egyetemesebb — és nem biztos, hogy csak magyar — szemléletmódba kapaszkodó törekvések (Talamon, Hizsnyai, Krausz stb.), kisebb-nagyobb sikerrel, mert hiszen a fentiekből adódóan, az ilyen törekvéseknek eklektikusaknak kell lenniük. Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy — a fiatal írógatókra jellemzően — eredetiek egyelőre akkor tudnak lenni, ha valamilyen élmény képezi írásuk alapját, formailag is ilyenkor tudnak értékelhetőt, értelmezhetőt produkálni; arról sem feledkezhetünk meg, hogy nemcsak kezdő irodalmárokról, hanem fiatal emherekről is van szó, e korra jellemző lázadással, tagadással stb. egyetemben, mégis alábecsülnénk őket, ha nem vennénk észre, hogy legyen szó nemzetiségről, kultúráról, vagy akár békéről, olyan erkölcsi fogalmakról, mint a jó, a rossz, vagy világnézeti kérdésekről: ,,mit is keresünk itt valójában” stb., egy olykor groteszkba, már-már iróniába, máskor pedig nagyon is pontosan fogalmazott szentenciákba hajló alaphangot már megütöttek, mely nem biztos, hogy sokat akar módosulni majd.

Formai kérdések. A világképet elemezve amennyire e hagyománnyal szakítani kívánó elkötelezettséget mutathattunk ki, annyira hagyományőrzők e fiatalok, mihelyt a műfaji kérdéseket vesszük szemügyre. A három műnem közül, a nemzetiségi irodalmi hagyományokhoz mintegy igazodva, a dráma teljesen hiányzik. A próza ugyan eleven és élő műnemnek számít, de annak műfaji sokszínűségét egyáltalán nem használják ki. Az elbeszélés, a mese és újabban az esszé van csupán jelen. A költészetben mutathatnák fel a legtöbbet, erről viszont nagylelkűen lemondanak, és a szabad vers ki tudja hányféle változatában vélik felfedezni a lírai kifejezésmód sokszínűségét. Ez bizony felkészületlenségről tanúskodik, melyet az igazán szép Farnbauer-féle „felfutások” sem képesek egyelőre megszépíteni. A legégetőbb problémakör mégis, mely elvileg az idősebb generációval való találkozópontul szolgálhatna, a szűkebben vett formai kérdések köre. Bizonyos mértékig találkozópont is. Az Irodalmi Szemle volt szerkesztői (Karsay Katalin, Duba Gyula) és egyes írók, kritikusok (Grendel Lajos, Balla Kálmán, Turczel Lajos stb.) itt nyernek bebocsátást világukba, ebben a kérdésben kénytelenek az iródiá- sok is leginkább kötődni hozzájuk, és ez az a pont, amelyik a legtöbb kérdést felveti. Már szinte közhely, hogy alap- és középfokon mennyire elhanyagolt az irodalomelmélet, a stilisztika és az esztétika oktatása; ha olykor ez mérhetővé válik (felvételi vizsgákon stb.), mindig ugyanaz a szomorú eredmény jön elő. Szomorú a kép e tekintetben a füzeteket olvasva is, talán még szomorúbb az előbbinél, mivel itt az elmélet gyakorlati érvényesítésének és hát az elsajátítás maximumának lehetünk tanúi. A legbosszantóbb mégis talán az, hogy nagyfokú értetlenséggel találjuk magunkat szemben, amikor ezekről a kérdésekről úgy esik szó, mint az Írás legfontosabb összetevőiről. Szinte behoz- hatatlannak tűnő hátrányokat produkál ezen a téren az oktatás. Persze „nem közép- iskolás fokon” kell ezt mind megtanulni, lehetetlen is, de az irodalomelmélet funkcionális oktatásával az alapozás elvégezhető. Az Iródia bizonyltja: az alapok hiányoznak a legjobban! Van a Füzetnek egy nem elhanyagolható „rovata”, mely egy tíztagú értékelőbizottság kritikáinak részleteit közli. (A bizottság nemcsak a Füzetben megjelenő, hanem az Irödiához beérkező összes anyag alapján értékel.) A Füzet irodalmi anyaga és ezen értékelések közt éles ellentét feszül, az egyes kritikai észrevételek pedig már- már fenyegetően hatnak (Tőzsér: „Az összkép lehangoló...”), és ami a legmeglepőbb, hogy ez az ellentét nem enyhül, ellenkezőleg, még az utolsó számokban is, elemzések helyett, azt az egyre türelmetlenebbül hangsúlyozott igényt kell megfogalmazni, ami