Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - HOLNAP - Tóth Károly: Iródia és iródiások

ÍRÓD IA ÉS ÍRÓI) Isi SOK Tóth Károly

Az Iródia alig pár éves, mégis, irodalmi köreinkben már közkeletű és több jelentésű fogalom. Első, úgy is mondhatnám eredeti jelentése (Iródia] a fiatal, kezdő írogatok negyedévenkénti érsekújvári találkozóját jelöli, a másik (iródiások) az ide összejárók, e kezdő írók megjelölése. Amikor még nyolcvanhárom tavaszán a fogalom első ízben leíródott, apróbb bírálatok érték, talán jogosan, talán nem, szó szerinti értelmét fejtegetve e fogalomnak. Valójában már akkor elnyerte jelentését, mely csak annyiban kötődött a betűsorhoz, amennyiben a játékos színezetű „iró-dia” és az úgyszintén komolytalannak tűnő/vett, de annál több frissességről tanúskodó „írogatók” szemérmes megjelölése az író, írás fogalmát asszociálja. Mintha azt akarná az ember mondani: irodalom, de valahol a szó közepén, a fogalom súlyától megtorpanva, pajkosan kanyarít egyet rajta, leheletnyi iróniát, vagy csak önfegyelmet fejezve ki általa. Az Iródiának van még egy jelentése: címe annak a kis füzetnek, mely módszertani anyagként jelenik meg az Iródia-találkozók után, az iródiások munkáiból. Bár az iródiások ezt Iródia-füzetnek vagy csak egyszerűen Füzetnek nevezik (néha már megfeledkezve valóságos megnevezéséről is), mégis, ez az Iródia kézzelfogható és maradandó iródiája (értsd: irodalma).

Módszertani anyagot ritkán szokás nagyközönség előtt elemezni. Ha most mégis ezt tesszük, annak különös okai vannak; kettőt hadd említsek. 1. Az Iródia mint módszertani anyag túllép minősítése tartalmán, hiszen amellett, hogy tényleg a fiatal írogatók kis kézikönyve csupán, melyben egyrészt reprezentatíve helyet kapnak saját alkotásaik, másrészt az irodalmat művelni akarók számára elengedhetetlen tanácsok, bírálatok, szakmai irodalom stb. találhatók bennük, kísérlet is egyben — mondjuk így — egy „nemzedéki hang” megszólaltatására — ami viszont már az irodalom problémája. 2. Amennyiben egy ilyen hang megszólal (márpedig így történt), máris kissé közüggyé válik (és nemcsak az irodalom — még mindig szűk — értelmében) a maga közéleti, erkölcsi, világnézeti, némelykor politikai aspektusaival.

Az a tény, hogy a fentebb bemutatott, a múlt századi nyelvújítókéhoz hasonlítható, kissé nyakatekert fogalom már gyökeret eresztett (legalábbis annak számontartása és használata terén) nemzetiségi irodalmunkban, feljogosíthat arra, hogy utánajárjunk, mennyiben történt meg ugyanez az iródiásokkal, egyáltalán e módszertani füzet tükrében potenciálisan milyen realitása lehet ennek. Nem áll szándékomban az iródiások népes táborával kapcsolatban jóslásokba bocsátkozni, inkább valamifajta vitaserkentő elemzés révén e realitások körét, illetve hiányuk körét keresném.

Lássuk mindenekelőtt a számokat. Az Iródia-füzetnek ez ideig kilenc száma jelent meg. Ha felmérjük, hogy a hetvenes évek félsikerű nemzedéki próbálkozásai után egy, az irodalom intézményes kereteit ugyan nem kikerülő, de attól mégis független kezdeményezéssel állunk szemben, továbbá hogy e kezdeményezés „alulról” és önerőből, illetve nem kimondottan irodalmi intézmények (járási könyvtár és a Csemadok helyi szervezete) erejéből született meg, hogy egy mindenki által érzékelt fenyegető űrt — még ha csak szándékában is — próbáljon kitölteni, a kilenc füzet, az Iródia kétéves munkájának bizonyítéka, nagy eredménynek mondható. A füzeteken csaknem negyven írói és tíz kritikusi ambíciókkal induló fiatal több mint százhetven saját alkotása jelent meg, és ekkor még nem szóltunk a műfordítások (nagy) számáról. Figyelemre méltó a grafikusok jelentkezése is, akik nem maradva el író társaiktól, olykor a humort sem nélkülöző rajzaikkal, szintén nagyon egyéni módon próbáltak hozzájárulni a fent említett „nemzedéki hang” árnyalásához.