Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől VIII (regényrészlet)

a kocsi, egyre lassulva, néhány métert még tovább futott. Ö nem érzékelte sem a távolságot, sem az időt, amíg megálltak. Az idő egy pillanatnak és a távolság egy-két méJ temek tűnt fel, de több is, kevesebb is lehetett. Elveszítette időérzékét, maga elé nézett, hogy a szembejövő, vakító fénysorba ne hajtson, s közben látta — vagy csak sejtette? —, hogy a fiú feje erőtlenül hever a motorházon. Látta nedves, csapzott haját, de a teste továbbra is láthatatlan maradt előle. A következő pilanatban azonban azt is megpillantotta, és a fiú teste elvált tőle, a levegőbe emelkedett, nagy ívben előrerepült, tehetetlenül kalimpált a magasban, majd csattanva a nedves útttestre zuhant, és mozdulatlanul fekve maradt.

Az asszony felsikoltott.

— Megölted! — Arca eltorzult, szeme iszonyattal telt meg, mintha megháborodott volna. — Megölted, hallod?! — kiáltotta.

A férfi nem szólt, nem foghatta fel, mi történt. Nyugodnak látszott, bár furcsán a volánra görnyedt. Kikapcsolta a sebességet, leállítota a motort és behúzta a kéziféket. Nem tudta, mit tegyen, lehorgasztott fejjel ült a volánnál. De nem a nyugalom állapota volt ez, hanem a teljes tehetetlenségé. Semmi nem jutott eszébe, nem volt gondolata. Abban a pillanatban semmit nem érzett. Talán az öntudata is megszűnt, mert arra sem gondolt, hogy miért nincsenek gondolatai. Csak szűnni nem akaró, ragyogó ködöket érzékelt a külvilágból. A szembenső sávon trolibusz állt mellettük, vezetője kihajolt az ablakon, és megkérdezte a férfit: — Ki gázolta el a fiút?

— Én — válaszolta fáradtan —, én gázoltam el.

Az asszony reszkető kézzel kinyitotta az ajtót, és kiugrott a kocsiból. Sikoltozva a földön fekvő alakhoz futott, föléje hajolt, de nem merte megérinteni. Halálos félelem rázta, a járdán állók felé fordult, és kiabált. A férfi nem látta őt, vakítóan lobogtak körülötte a fények, de a hangját hallotta, s még mindig nem voltak gondolatai. Körülöttük leállt a forgalom, de a fények nem hunytak ki, tovább lobogtak. A fák alatti árnyék sötét barlangjában emberi árnyak tömegét látta hullámzani, előtte és maga mögött állandó motorzúgást hallott. Környezetéről voltak benyomásai, de erőtlenek, tettre nem késztették. Tehetetlenül ült a volánnál, és várt. Nem tudta, mire vár, de erősen hitte — várta —, hogy anélkül is történik valami, hogy részt kellene vennie benne. Nem szállt ki a kocsiból, nem jutott eszébe. Sejtelme sem volt, mennyi idő telik el közben, az időtlenség állapotában megszűnt érzékelni az időt. Rövid idő telt el, nem egészen egy perc, s már hozták a fiút. Felesége ki akarta nyitni a Lada hátsó ajtaját, de nem tudta, reszketett a keze. A férfi sem tudta kinyitni; egy idegen benyúlt kívülről és kinyitotta. A fiút a hátsó ülésre fektették. A férfi először látta a testét, és egyenesen szembenézhetett vele. Az ránézett, de nem beszélt, nyitva volt a szeme, de a tekintete nem mozdult el, a férfi nem tudta eldönteni, él-e vagy halott. Megfogta a kezét, meleg volt és visszaszorította, erőtlenül és mégis görcsösen kapaszkodott az övébe, így bizonyosodott meg róla, hogy a fiú él. De miért nem beszél? Minden más lenne, ha mondana valamit, ha megszólalna. Szívszorító, hogy lélektelenül, valahogy nagyon távolian néz, de nem beszél. Az asszony már nem sikoltozott, a hátsó ülésen ült, és reszketett. Ölébe vette a fiú fejét, tartotta, és csapzott haját, homlokát simogatta.

— Képes vezetni? — Idegen férfihang szólt be az ablakon, ismeretlen fiatal férfi, aki segített betenni a fiút a kocsiba.

— Igen — válaszolta tompa hangon, fáradtan a férfi —, nincs semmi bajom.

Beindította a motort, és egyesbe kapcsolt. A gépkocsi engedelmesen elindult, és a férfi

úgy érezte, hogy a többi gépkocsi idegenkedve kitér előlük és eltávolodik, s a járda sötét barlangjából az emberi árnyak iszonyodva nézik őket.

Nem a tudatuk irányította tetteiket, csak az ösztöneik, ezért nem voltak gondolataik,, csupán reflexeik. Elébe mentek a sorsnak, és vitték magukkal az ismeretlen fiút, mint vétkét a bűnös az ítélőszék elé.

Tompán, állandóan hallotta, hogy az asszony beszél a fiúhoz, de nem értette, mit: mond, nem tudatosította a szavak értelmét, és a fiú hangját sem hallotta. Minek szól hozzá, gondolta csodálkozva, úgysem válaszol! Csodálkozott az asszonyon, hogy tud beszélni, bár szavaitól semmi eredményt nem várhat. Sötét városrészben hajtottak, a nagy tragikus ragyogás megszűnt körülöttük. Ismerte az utcákat, mégis úgy érezte, idegen városban jár. Valamikor látta a házakat, de talán csak képzeli, hogy látta őket. Határozottan ismerősek, talán valóban látta már, de azóta elfelejtette... Tétova városképek