Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől VIII (regényrészlet)
vették körül, melyeket egyetlen döbbenetesen éles kép uralt: autója előtt megjelenik egy fiú feje, egy villanásnyi időre fél melléig elébe tárulkozik, aztán erős, tompa puffanás kíséretében a motorház fedelére hajtja fejét. A fej, mintha odaragasztották volna, ott marad. Nem tudott szabadulni a képtől, állandóan látta, néha elmosódva, aztán élesebben. S egyszerre váratlanul képtelen gondolata támadt, elállt tőle a lélegzete. El akarta hessegetni magától, de nem sikerült; nem szabadulhatott a gondolattól, hogy a fiú a meztelen fiatalembereknek egyike, akiket nyáron láttak a feleségével a nudista strandon. Biztosan közülük való, bár nagyon és előnytelenül megváltozott. Mikor megpillantotta őt, ahogy az ellenkező irányba néz és a szembejövő fényekre figyel, a régi maradt, egy a nyári fiatalemberek közül, öntudatos, hetyke és kihívó, tökéletes fiatalságában szinte szemtelen, aztán lépése változó ütemében feléjük fordította fejét, és meglátta a felé rohanó Ladát. Az új helyzetre azonnal reagált a szeme és az arcizmai. Rendezett vonásait villámcsapáshoz hasonló görcs rándította össze, és valósággal felrobbantotta. Nyílt, élénk tekintete és felhőtlen szeme megtelt iszonyattal, a szenvedés előhírnökével, de ez csak annyi ideig tartott, hogy a férfi éppen csak érzékelhette. Aztán az arca eltűnt előle, már csak csapzott haját láthatta, a fiú engedelmesen a motorház fedelére hajtotta fejét, megalázkodott előtte, a férfi és gépe ereje megtörte őt... Őrület, gondolta magában, megőrültem ... Kergette magától az őrült gondolatokat, kétségbeesetten űzte őket messzire, kínokat okozott neki a velük való viaskodás. De csak akkor tűntek el véglegesen, amikor begördültek az állami kórház kapuján. Elállt az eső. A sötét udvart épületek övezték, komoran föléjük magasodtak; mint a mi házunk udvara, gondolta a férfi, fenyegetnek a kövek, eltemetéssel rémítenek... A gondolatot azonnal elfelejtette, éber lett, gyakorlatias. Gondolkodása belső törvényeit, egész egyéniségét szigorú, könyörtelen erő kezdte uralni, az önvédelem kényszere. Az utcazaj, a fények, az erős, tompa puffanás, a fiú feje, az asszony sikolya — megölted őt! — eltompították és tehetetlenné tették, képzeletét riadt csapongásra késztették. Ebből a tétlen kábulatából a kórház gyorssegélyosztályának váróterme — a hivatal — ébresztette fel, és rádöbbentette a tényekre: életveszélybe juttatott egy idegent, és maga is kiszámíthatatlan veszélyhelyzetbe került... Ami eddig történt velük, magánügy, egyéni élmény, bármily megrázó s szinte elve- szejtő. Míg a történtek okát kutatta, önmagával nézett farkasszemet. De a gyorssegélyosztályon a tények jelentése megnövekedett, új értelmet, hatalmas méreteket nyert, fájdalmas és félelmetes külsőt öltött. A gépkocsi belseje az ő magánviláguk — ez az én házam, mondta néha az asszony —, személyes értékeik szűk és zárt területe, amelyben váratlanul, már-már érthetetlen, szinte rejtélyes módon megjelent az erőtlen, magatehetetlen idegen fiú. Csodálkozásra késztethetne bárkit, amilyen váratlanul betört magánvilágukba; mit keres a hátsó ülésen? A fehér neonfényekben úszó, hűvös váróterem és a közömbös segédszemélyzet azonban, miközben a fiút hordágyon a rendelőbe vitték, úgy jelent meg sérthetetlennek hitt magánvilágukban, hogy azonnal feltételessé és tarthatatlanná tették azt, és alapjaiban megkérdőjelezték. A férfi — s oldalán az asszony — a társadalommal találkoztak, hogy feleljenek magukért. — Felelek mindenért — mondta a férfi hangosan. A rendelő ajtaja előtt járt fel-alá a váróteremben. Az asszony meggörnyedve, szinte kuporogva ült a műbőrrel bevont pádon. Először néztek egymás szemébe. A férfi megdöbbenve tapasztalta, hogy olyan rettenetet lát a szemében, amilyet még sosem észlelt, mintha élete minden valós és megérzett félelme a tekintetében gyűlt volna össze. — Nem láthattad őt — mondta idegen hangon —, a sötét Járdáról futott elénk. Én sem láttam, csak amikor már előttünk volt... De... felelned akkor is kell a történtekért! — Felelek — mondta határozottan még egyszer —, vállalom a felelősséget! — Nem vagy bűnös, de felelned kell... — Nézte a férfit, és könnyes lett a szeme. — Szerencsétlen vagy... — Mintha eszébe jutott volna valami enyhítő körülmény, sietve hozzátette: — Szerencsétlenek vagyunk. — Hangja megadta magát a sorsuknak, halk, erőtlen és panaszos volt. A férfi nem szerette, ha így beszél. Lemondó a hangja, majdnem síró, mint aki tudja, hogy elveszett. A férfiben ellenkezés érett, s valami váratlan, új felismerés, mint egy gyors fénysugár megvilágította, sötét sarok képe, melynek még nem látja tisztán az alakját, s az értelmét sem tudja még. Nem szólt, járt fel-alá, és néha a rendelő ajtajára
