Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől VIII (regényrészlet)
— Ö ... — mondta riadtan a férfi —, a feleségem is mondja, valóban lehetetlen természetem van! Aztán ismét kedélyesen beszélgettek, annak árán, hogy a férfi nagyon vigyázott a nyelvére, és szellemességét nem engedte szabadon, mint holmi vadlovat. Nem beszéltek róla, mégis egyértelművé vált, hogy az ügy elintézése teljesen B.-től függ. Elsősorban azért, mert ő csinált ügyet belőle. Másodsorban pedig azért, mert rábízták a döntést, pontosabban, nem kellett rábízni, mert nincs ügy, ha ő nem akarja, hogy legyen. A szavak többjelentésűek és a tények relatívak; mindennapi dolgainknak Janus-arcuk van, amelyiket nézzük, azt látjuk igaznak. A lényeg, hogy valakinek dönteni kell. Legyen az B., vagy én, vagy bárki, gondolta. B. pedig így gondolkodott: nyugtalankodnak, egyénieskednek, ficánkolni szeretnének. Nevelni kell őket, tanítani, óvatosságra inteni. Az élet nem fiatal csikók játékos ugrán- dozása, inkább engedelmes igáslovak nekifeszülő, nehéz járása. Ebben viszont igaza volt. — Szólok az elvtársaknak... — mondta búcsúzóul B., és kezet nyújtott. A férfi fütyörészett az utcán. Nem esett le a korona a fejemről, gondolta diadalmasan. Hetykén pörgette fekete ernyőjét, mint régi ficsúrok a korzón sétapálcájukat. 3 Halottak napja előestéjén, délután négy órakor rövid, gyors záporoktól kísérve leereszkedett a városra az esti sötétség. A korán felgyújtott utcai lámpák fénye megtört és eltompult a nyirkos, párás estében. A város már várta a téli hideget, az ősz végi fagyokat, az első, korai havat. De a szürke égből egyre csak az eső zuhogott. — Egy ideje a halál jegyében élünk ... — Talán figyelmeztetés — mondta az asszony —, nincs olyan napunk, hogy ne lenne jelen a halál. Igazad van, a halál heteit éljük. — Elég! — A férfi hangja komoly volt, megérezte, hogy nem foglalkozhatnak tovább a témával. — Eltúlozzuk a gondjainkat. Ideje nyugodtabban élnünk. Komor helyzetek, drámák nélkül, könnyebben ... — Próbáld meg ... Élj úgy, ha tudsz! — Meg kell próbálnunk — állította bizonytalanul. — Azzal kezdjük, hogy mindennapi, apró dolgokkal foglalkozunk. — B. elvtárs mint mindennapi apró dolog ... —Kérlek, ne említsd. Ű más, kívül esik azon a körön, amelyről beszéltünk. Vele is rendben lesz minden. Canossát jártam nála, megalázkodtam és meggyőződésem ellenére hosszan bizonygattam neki, hogy jóhiszemű voltam, nem vagyok ellenség, csupán tévedtem. Kezdetben mogorva volt hozzám, de nem barátságtalan, aztán felengedett. Atyaian megfeddett, és ez kielégítette. Felejtsük el B.-t. Hoztál gyertyákat és gyufát? Az asszony azt felelte, hogy mindent hozott. A szülei sírjához tartottak a Márton-temetőben. Ezekben a napokban a város lakói a temetőben adnak maguknak és őseik emlékének találkozót. Halottaikkal találkoznak. Virágoskertté teszik a sírokat, és rengeteg gyertyát gyújtanak. Beszélgetnek a sírokkal, a halottak nevén szólítva meg őket. Egymással nem törődnek, a szomszédos sírok látogatói alig köszöntik egymást, nem érdeklődnek a másik gondjai iránt, jóformán azt sem tudják, ki a másik, csak a nevét ismerik a sírkövek; felirata alapján. Állandóan a múlttal foglalkoznak. Felidézik a rég elfolyt időt, életre keltik a halottakat. S a sírokban nyugvó csontvázak mintha megmozdulnának, megtelnek hússal és vérrel, emberi alakot nyernek, és az életet jelentő sejtek, szövetek, inak újból beborítják őket, nedvek keringenek hajszálereikben, beszélni kezdenek. Emlékalakok, de mintha élnének. Szólnak a látogatókhoz, szeretettel beszélnek velük, egyszerűen és röviden, és mindig a múltról, ami volt és elmúlt. A halottak sosem tudnak az éppen meglevő pillanat dolgairól, nincs jelenük, jövőtlenek. A halottak kívül vannak az időn, csak látogatóik képzeletében élnek; márványoszlopok és faragott terméskövek rovátkái és betűi hirdetik letűnt létüket. Az asszony állt a sír előtt, és a szüleivel beszélgetett. — Drága mamikám — mondta puha hangon —, drága apukám ... Sötét az ég, és a fák nagy, égi árnyékok, alacsonyan lógó, mozdulatlan felhők. A te
