Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől VIII (regényrészlet)

mető sokezer apró fényben úszik. Repülőgépről kis méretű, gazdagon kivilágított városnak nézné a szemlélő: tenyérnyi, erős fényforrásnak, amely bár nem sugározza a fényt, mégis messzire látszik, apró telepe az életnek, melynek lakói félnek a sötéttől, ezért minden talpalatnyi helyet kivilágítanak. A készülődő éjszakában gyertyák és mécsesek tízezreinek a lángja lobog. A lángok fényében az őszi virágok serege pompázik; a virágok lábra keltek, és a temetőbe vonultak csoportosan, illatos fenyőágak és koszorúk kíséretében. A krizantémok fanyar illata láthatatlan, mindenütt jelenlevő felhő a levegőben. Krizantémillat és nedves föld szaga terjeng, a fákról is nedvesség csöpög.

A temető előtt autók százai zúgnak, mozognak és füstölnek, villogtatják fényeiket. Érkeznek és távoznak, állandóan helyet cserélnek. Mozgásuk rendszertelen, céltalannak látszó nyüzsgés, nyugtalan szorgalmuknak látszólag semmi értelme, lázálomhoz hasonlatos. A férfi helyet keresett, lépésben a kétoldalt álló kocsisor végére hajtott, aztán háttal visszafelé indult, végül egy távozó Skoda helyére állt be.

Az asszony a sír betonnégyzetét és márványlapját tisztogatta, nedves ronggyal törölte le a sírkövet. Állandóan a szüleivel beszélgetett.

— Drága mamikám ... drága apukám ...

A férfi hallgatta. Nézte a fények erdejét, és repülőgépben képzelte magát, amint nagy magasságból nézi a temetőt és ragyogóan kivilágított, apró városnak képzeli el, melyben nincs egy talpalatnyi sötét hely, lakói nem ismerik a sötétet, lebírhatatlan vággyal óhajtják a fényt. De más magyarázata is lehet, egész éven át teljes sötétben élnek, ezért ezen az egy napon olyan fényt teremtenek maguknak, amely a sötétség legelemibb részelt is messzire űzi.

örökölt szokásaik parancsára a város lakói gyertyák tízezreinek fénye mellett beszélgetnek halottaikkal.

Az asszony fenyőágakat, örökzöld magnóliaágakat és sárga meg fehér krizántémokat szúrt a sír betonlapján álló kőedény földjébe.

— Milyen jó, hogy újra együtt vagyunk — beszélgetett a szüleivel.

A férfi felidézte magában, hogyan exhumálták az András-temetőben az asszony anyjának maradványait, amikor áthozták a Márton-temetőbe.

Híre járt, hogy megszüntetik és parkosítják az András-temetőt. A hír igaznak bizonyult, egyes sírkövekre fehér kereszteket festettek, ezeket kidöntésre és eltávolításra ítélték. Az asszony családi sírjának kövén is fehér keresztet találtak. A megjelölt sírköveket autódaruval kiszedik a földből, rakásra hordják, a helyüket elegyengetik, fel-* szántják és bevetik fűmaggal. Park lesz az öreg sírok helyén, a halottak csontjai felett kismamák járkálnak majd, gyerekkocsiban tolva maguk előtt apróságaikat. A zöld füvön gyerekek játszanak, a fák alatt szerelmesek sétálnak, a színes padokon nyugdíjasok üldögélnek. Néhány évtized eltelte után a város lakói közül már csak kevesen tudják, hogy a park földjének mélyén elmúlt századok városlakóinak csontjai nyugosznak.

Aki ragaszkodik ősei csontjaihoz és ápolni akarja emléküket, más temetőbe vitetheti hamvaikat.

Ám az asszony félt megbolygatni ősei nyugalmát.

— Érzéketlen idegen kéz nyúljon a csontjaikhoz? — kérdezte aggódva a férfit. Reményt érzett a hangjában, hogy ő majd dönt helyette. — Megtehetem ezt? Hol van nyugalom, ha a sír csendjét is feldúljuk? Szólam lenne az örökkévalóság? A föld az állandóság megtestesítője, ezért tesszük bele a halottatokat! Szabad feldúlni a halottak nyugalmát, érinthetjük még egyszer kézzel azt a testet, amelyet eltemettünk? — Csupa nyugtalanság és tanácstalanság volt az asszony, vívódott.

Együtt lesznek, mint az életben — magyarázta a férfi, hogy megnyugtassa. — Ha nem vesszük ki a sírból, elveszítjük, eltűnik nyomtalanul, jele sem marad az őseidnek, csak az emléküket őrizheted meg. De hiába keresnéd a helyet, ahol nyugosznak.

Végül az asszony belegyezett. Együtt beszéltek a sírásóval, aki kiássa az öreg sírból a legkésőbb eltemetett halottat, az asszony anyjának csontjait.

Néhány nap múlva üzent értük, hogy menjenek megnézni a maradványokat. Az asz- szony nagyon félt, de titkolta, csak akkor mondta meg a férfinek, hogy fél, mikor már a temetőt gondozó sírásó háza előtt álltak, egy megsárgult levelű bokor mögött, amely eltakarta előlük a kis koporsót a kiásott csontokkal. Az asszony nem bírta tovább, és bevallotta, hogy nagyon fél, nem meri megnézni a gyerekkoporsót. Kérte a férfit, hogy előbb ő nézze meg. A férfi megértette, nyugtatóan átkarolta a vállát, és elment