Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)

— Mojmír a mi legöregebb ősünk — folytatja a házigazda —, ő volt az alapító fejedelem, azért mondom csak, hogy tudják, és ne felejtsék el azt sem, hogy mi adtunk helyet a fazekasoknak, a habánoknak, akiket Svájcból kergettek el, innen rajzottak aztán világgá ... Magukhoz is. Mi ilyenek vagyunk ...

Két szobát kaptunk, kicsi és nagyobb, számol az újságíró, két-két ágy, mi öten vagyunk, hogyan?

Magában számol: a sofőr és felesége csak együvé fekhetnek, ez két ágy, maradunk hárman a másik kettőre, nem, nem, ezt egyszerűsítem. De a karmester útban van, az örökös kopogásaival, metsző nézésével lehetne tatár főember is, amilyen akkurátus, egyszerűen kinevetne, ha azt mondanám, menjen el hajnalt nézni. Őcska trükk. Leitatom. Ezután ő emeli mindig elsőnek a poharat.

— Ha fenékig, akkor fenékig — szól rá a koreográfuslány. Lecsúszik kicsit a széken, érzi, követik ravaszkodását, s a szilvapálinka mintha belülről vasalná a fülét, feje lágyát, szemgödrét. Arccsontja szúrni kezdi a bőrét. Kiállna a körből, mert a pálinka egyszerre barátja és ellensége, de erre az eshetőségre már nincs gondolata.

A karmesterhez húzódik közelebb, hiúságához szeretne szólni, valami hízelgőt, nem jő semmi, akárhonnan indul, hímzett gondolata egyszerűen nincs. S ha valami elődereng, elakad a feje közepén. Messziről hallja a házigazdát.

— Ha akarod — hajlik hozzá a karmester —, kielemzem neked a tegnap esti dallamokban a pentatóniát. Pontról pontra; mi azt hisszük, hogy csak a magyar népdal építkezik az ötfokúságra. Akarod? Tudod, milyen izgalmas?

— Inkább majd hazafelé, délután, estére. Majd az autóban.

— Én a sofőrékkel alszom — állt fel a koreográfuslány —, elfáradtam. — Nyújtózik szemérmesen, várja a férfi reagálását.

— Elkísérlek, hazakísérlek.

— Csak a küszöbig.

— Legalább az ágy végéig.

Bóklászó fejjel néznek utánuk, amint bezárják maguk mögött az ajtót, eltörik a társalgás, látszik, a lány volt fontos. Pedig erre a kis időre már kár lefeküdni, mondja a gazda. Megtisztálkodunk és felkelünk, nálunk ilyenkor így van, nyár ünnepe a fesztivál.

Hajnal képe: a falnál fekszik a sofőr, mellette a felesége, legszélén a lány, az ágy szélén az újságíró ül, mellette kisszéken a házigazda, a konyhaszék karfájára borulva virraszt a karmester, a kis szoba heverőjét a küszöbig húzták, hogy a háziasszony is jelen legyen valahogy.

—■ Csak a kezedet — kérlel a férfi —, az egyiket csak... — Az újságíró most erőért fohászkodó gyülekezet: egyedül — esdekel. — Csak a kezedet...

— Egy tapintásra.

— Száraz, meleg a tenyered, érdes kicsit... — Ravaszkodik, hízeleg, de nem mehet tovább. Indulna sokszor akaratosan, indulattal, vergődhet csak, a lány szorítással kény szeríti, akarata van a lány kezének.

— Őrültség — mondja halkan a férfi.

— S mit reméltél? Nászágyat? Hancúrbébit? Kárpótlást az éjszakáért? Legalább meg tapasztalod a vigyázzállást, vigyázzülésben az ágy mellett. Ezt is tudni kell.

A íérfi beleragad a kéz melegébe, s már omlik is rájuk kő vagy homok — képzeli —, de fogják egymás kezét. Taszítaná a lányt veszélyhelyzetekbe: tűzbe, vízbe, szakadék szélére, ahonnan megmenekülni csak az egymásba fogózott kezek segítségével lehet.

Megbánást érez: valamit rosszul csináltam.

— írnék hozzád verset is ...

— Nekem az kevés.

— Pohár nélkül elgyengülünk, vendég urak — éled meg a gazda —, lakodalmakban ilyenkor szolgálják a reggeli pálinkát, frissítőnek. Itt ősi szokás ez is. S nem tudnának úgy beszélni, hogy én is értsem?

A lány keze most menekülés is, valami más képzelt helyre: elvezető az éjszakából, a kudarc színteréről. Más tájra. Az első percekben az újságírót Idegesítette a házigazda közelsége, ha tehette volna, mindenkit kíküld a szobából, csak egyedül, csak kettesben, senki felesleges nem kell. De már felment a függöny, a reggel derengése a szobába jött: színpadon vannak.