Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)

Hosszú, nagy taps hajlik a feje fölé, biztosan véget ért a műsor, s még csak a felét járta be a parknak. A nagy kijárathoz áll, az idősebbek a falu irányába, a nagy többség, a fiatalok a park felé mennek. Valami furcsa illata van ennek a tömegnek: könnyű izzadság, csizmák, ruhák, a széna, a pecsenyesütők, a bor...

Csoportok közé vegyül, a sodródásban franciák fogják maguk közé, előbb nem ismeri fel a beszédüket, később is csak annyit ért: oui, oui... Azok élvezik, hogy kedves, mosolygós embert fogtak körükbe. Ha nevetnek, ő is azt teszi, nem tudja min, az is lehet, rajtam derülnek, mindegy. Ahogy lazul a sűrűség, már hozzájuk tartozóként lépked.

— Tánc? — mutatja az ősi jelbeszéddel.

— Carnaval... carnaval...

— Oui, oui...

Elönti a primitív önzés, már magáénak érzi az éjszakát, a nagy éjszakát. Az egyik lány lehelet mozdulattal megigazítja nyakán az inget, füle-nyaka egybepirosodik, s érthetetlen szavakat dadog. Hálából borral kínálja őket, összehajolnak egy pillanat!;?, a többiek oldalt maradnak, három lány megy vele. Négyszer egy deci bort rendel, s ahogy fizet, remeg kezében a pénz, kicsinyesen számol magában: ha még kétszer rendelek, az annyi és annyi. Futja. Kínálja őket harapnivalóval, elfogadják azt is, cigánypecsenye ... Mondják a francia nevét, de nem tudja megjegyezni.

Állandó szokása, ha valahol megáll, kezét maga fölé nyújtva támaszkodik, most is azt teszi, azt képzeli, így felülről néz. A lányok arcát kutatja, nézik csak egymást, s ha elfárad a mosoly, koccintanak, ősrégi mozdulattal lépik át a hallgatást.

A választás izgalmát éli: melyiket? melyiket fonjam, melyikkel éreztessem, hogy ő meg én, hogy ma éjszaka ő meg én?

Itt vagyok a kaland küszöbén, el kell csak mozdulnom, itt van a nagy választás lehetősége... Könnyedek a lányok, valószínűtlenül könnyedek. S kicsit egyformák is. Legszívesebben mindhármukat magamhoz ölelném. Mindet. Talán nem is ellenkeznének. Torkába szorul a férfikapzsiság forrósága — ez a vártnál is nagyobb lehetőség —nagyokat nyel, de cselekvésre nem tudja magát elszánni. Sokkolja a pillanat, megbénítja a közeli öröm reménye. Meddig áll így a megtalált kaland bűvöletében? Elveszti az időt. Pedig érzi, már határoznia kellett, kezdeményezni, s ezt a három lányt egyszerűen besodorni a sötétbe.

Megremeg egy kéz finom érintésétől, az egyik lány karja felkúszott hozzá, a kézfejére, az ujjai közé, talán ilyen időtlen mozdulattal kísértett az első paradicsomi nő is.

Viszonozza az érintést, talált örömként szorítja a lány kezét; kiválasztott, magának választott, örvendezik. Kezük együtt csúszik le az oszlopról, s a férfi oldalról magához öleli a lányt, s vendégelné tovább, de most már csak ezt az egyet.

Csicseregve utasítják vissza és elhátrálnak tőle.

— Akkor táncolni.

A színpad felé mutogatnak: Carnaval, carnaval, elrebbennek, s ismét egy csapat a többiével. Csodálkozva néz a férfi, nem érti, a francia lányok integető keze még felmerül a fejek sűrűje fölött. Ahogy elmúlik a tehetetlenség bénult pillanata, tudja, nincs más, el kell szakadnia a csábító, lázas gondolatoktól. Zsákutca. S innen vissza, vissza. Mindez csupán pillanat volt: ahogy a csoportokból kivált a három, a háromból az egy; és ismét összebújtak. Madárlogika. Madarak önvédelme, a szépség játéka, s milyen köny- nyedén, ez: ismerkedés, megérintés, ajánlkozás, tartózkodás, csalogatás — szavak nélkül, mosollyal, az ujjak hegyével.

Pedig a terv már készen volt, tánc. Táncolni, az újságíró így szokta, tangóval, szép lassú tangóval, s hagynám, hogy vezessen, kedve szerint, ahogy ő szokta. Legjobban a tangóban érezni a test arányait, a mozgását, s a tangó mindig a leghosszabb tánc, a tangó többirányú kiterjedés... A karmester biztosan nem szereti ezt a táncot, mikor az ujjaival kopog, ilyen lassú ritmusra sohasem vált. A tangó lassú vetkőzés, és alkalma a beszédnek, a beszélgetés pedig a lélek legfoghatóbb kiterjedése...

Ott áll az egyik kisszínpad feljáratánál, az emelvény hátsó falán nagy transzparensen ez áll: Népek táncai — nyilván ez az éjszakai műsor. Látja a francia lányokat, óriást almát rendezgetnek, integet nekik, közelebb megy, s meghajolva utánozza a táncra- kérés mozdulatát, de mire kiegyenesedik, a lányok arcát aprócska álarc fedi.

Az éjszaka egyik arca eltűnt.