Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)

nyok harang alakú rakott szoknyában, a fiúk feszes, hímzett nadrágban, lajbiban, pántlikás kis kalapokban: ruháik a kék, piros és fekete szín pompája. Megemelkedve perdülnek a szoknyák, s mást nem is tesznek egész idő alatt — a közönség már az első lépések után tapsol —, gyönyörű lábakon billen a harang, s azonmód fordul is.

— A zene kiesik — mondja hadarva a karmester —, vagy inkább elválik a tánctól, figyeled? — Ö a küldöttség harmadik tagja. így jöttek: a karmester, a koreográfuslány, az újságíró és feleségestül a sofőr — az ország nemzetközi folklórfesztiváljára.

Közepében aranytál, ez most az újságíró: először ő fogta fel a környezet nagyságát, minden érzékszervével rátapadt a látványra: színek, mozgás, tömeg, zene: beleénekel az együttesek ismerős dallamaiba, kitapsolja a különböző ritmusokat. Elfogja a kaland izgalma, hallotta, hogy a falunyi parkban az igazi dáridó csak ezután következik — kivi- lágos-kivirradtig. A pihenő azután is csak annyi, míg fehérneműt váltanak és helyet cserélnek a zenekarok. Gondolatban a parkba telepíti ezt a temérdek embert, szeretné, ha már éjfél lenne vagy még ettől is több, s táncba állni, de előbb mustrálni, válo< galni...

A választás öröme és lehetősége, ez itt a legnagyobb kísértés. Mennyi szépség! Nincs mindenkinek párja, nem is lehet. Igaz, a koreográfuslány, ő itt van, de a sokaság, az más. Bódulat. A lelátón érezni a frissen kaszált fű illatát, minden összejátszik, az ember és természet ritka összhangja, ebben a jó érzésben születik a csábítás reménye.

— A zene, az igen — mondja izgalommal a karmester —, az erdők meséje. Tiszta. Szinte az erdőben komponálták. És most figyeld: a tánc hozzá van csinálva, rá van ragasztva, a stilizált folklór rákfenéje ez, hallgasd, a zene másfelé hajlik, teljesen más irányok...

Az újságírót ingerli a karmester, mert gondolatban mindig másutt van, mint ő, és azért is, mert azonnal magyarázza, amit hall. Minden összhangot szólamokra bont, ütemekre, hangokra, ahányszor hozzám szól, összezavar.

Csárdást járnak, hangos tetszéssel fogadja a közönség, felállva tapsol az újságíró, széíes mosollyal néz körbe, mintha ő lenne a csárdásgazda, még integet is valakinek.

— Rokonok vagyunk, morva—magyar, magyar—morva — belekiabált a tapsba, senki sem társul hozzá.

Ezután norvégok következnek.

Más világ, halkabb, kimértebb. Kört fonnak, középütt nyírfa, s akörül lejtenek: aprózás nincs, hosszú, nagy léptek, ezt követik a kezek is, fogják csak egymást, domb- vonulatok és hegyláncok mozgása.

A csárdás közép-európai vonala észak felé itt húzódik a morváknál, jegyzi noteszébe.

Skót dudások jönnek, az újságírót idegesíti ez a zene, a ritmus mássága, messzinek érzi.

— Öseredeti — mondja a karmester. — A zene itt is szebb, mint a tánc, általános betegség. A séma persze mindenütt ugyanaz: fény és sötét, szerelem és bánat, öröm és szomorúság — óceántól óceánig ez a népdal és néptánc lényege. Pont és ellenpont...

Vitatkozna vele, vagy legalább kérdezne: s a nagy művészet mit tesz? Te hétokos, te mindent tudsz, széles fejű? Hagyja.

„Hatalmas inspiráló erő”, ez az utolsó feljegyzése az esti műsorról. Szünetben, a tömeg sodrásában könnyen leszakad a többiekről, megkönnyebbül, ahogy a fák félhomályába lép: hatalmas parkerdő négy kisebb színpaddal, így képezték az utakat is, nézőtértől nézőtérig! Nagy testű fák, rétnyi füvesek, összetakart rudasok, ősrégi síksági táj, itt mindent a nagysághoz arányítottak.

Valami rendkívülit vár, valami nagyot, e környezettel azonosat, olyat, amilyet csak ilyen felfokozott helyzetek hozhatnak. Nagy éjszakai bálterem, néz fel az égre, elég lenne a csillagok fénye. Az utak mentén mézeskalács kisházakban sütik a pecsenyét és mérik a bort.

Elindul, kínálkozó mosollyal nézi a félhomályos arcokat, a hazaiaknak érti a beszédét. De ő most valami másra, valami messzi idegenségre vágyik, olyannal találkozni, aki most és soha: az egyszerit szeretné, a nagy egyszerit, olyan élményt, amely egész édetében melegség marad. Csak persze a beszéd, sokféle nyelv kavarog: a magyar a sajátom, egy kicsit a szlovák, a cseh, de ebben a gyönyörű gomolygásban ez fukar lehetőség, ismeri be ...