Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Alabán Ferenc: „Mi hát az ember?”

filozófiai kérdéseket fogalmaz: „Mi az ember? (...) Miért kell lehunynom / szemem örökre, / hogy beláthassak / magam szemébe?” A költő nem felel a második versben sem, hanem újabb kérdésekkel bővíti a sort: „kiláthatok-e / én magamból?” A költő kérdez, „Keresi magát / a végtelenben, / de melle elé / négy fehér / fal áll”. A költő kérdezi: kitörhet-e saját egyéniségének korlátaiból? Keresi magát a környező világban, a Napban és a végtelenségben, a füvekben, a fákban, a természetben, de a világ néma marad. A felvetett kérdésekre nincs felelet. A feloldhatatlan ellentmondásokra hivatkozva Bábi Tibor állapítja meg a költő létszemléleti problematikájáról: „Mai válsága okozza lírájának görcseit, erőmutatványos pózait, amelyek végül is pesszimizmusán törnek meg.”23 Tőzsér lényegében megsejti a kérdések megválaszolhatatlanságát, s ezzel kiváló művészi anyagát is, mert megérezteti a megfoghatatlant. Korábbi képanyagát elhagyta, régebbi fogalmaival már nem tud mit kezdeni, s ez a két vers (s vele együtt az egész Választható halál című ciklus) a kísérletek és kudarcok együttes felmutatásával egy tragikus lírai hőst mutat fel, küzdelemmel és elbukásokkal, a feltétlenül tökéletes eszmeiség és „negatív” valóság kontrasztjával. Ellentéteiben, küzdelmében azt „a folyamatot érjük tetten és tanulmányozhatjuk, amelyben a költő és általa irodalmunk megvált a másoktól tanult irodalomtól és eszközüktől s önálló útra lépett”.24

Tőzsér lírájának minőségét ebben a költői korszakában (a hatvanas évek elejétől) az jelenti leginkább, hogy elvont gondolatait, érzéseit érzékletes, intenzív képekkel teszi világossá és közérthetővé, s a korabeli csehszlovákiai magyar lírában kivételes jelentéssűrítésre és koncentrációra tesz szert. Váratlan asszociációi sokszor nyersek, csiszolatlanok, ám gondolati és érzelmi erővel telítettek. Ügy is mondhatjuk: a költő intellektuális világélménnyel tölti meg városi élményeit és filozofikus-ontologikus önszemléletét.

Tőzsér stíluseszközei közül eredeti hangulatot és színezetet kiváltó jelzői (jelzős szerkezetei) érdemelnek figyelmet: „sikoltó vers”, „karbid fényű fillér”, „elrikácsolt szavak”, „választható halál”, „mérgesen csörtető villamos”, „kegyetlen munka”, „rendőrszín vér”, „kigyúlt talpú katonák”, „nikkel ősz”, „idegen ízek” stb. E jelzőknek, jelzős szerkezeteknek stilisztikai-poétikai szempontból is megkülönböztető és egyben meghatározó szerepük van, mert a mondanivalót az adott szövegkörnyezetben szemléletessé teszik, képiséggel gazdagítják, hangulati többlettel ruházzák fel, és nem egy esetben metaforikus képet is alkotnak. A költő hasonlatai és metaforái, megszemélyesítései az élmények átértékelődésének folyamatában a korábbiakhoz képest új színeket és jelentéstöbbletet kapnak: „ítéletem szálas / húsából a fogalmak / csontként kicsúsznak” (Szégyen), „Pletyka s biblia egymásba harap” (Versterelő szelek), „póknőstény hímjét: szerelemből / felfal az ú] nap mindenestől” (Ébredés] stb. Fontos és gyakran használt stíluseszköze ekkor a felsorolás, mely a mondanivaló különböző rétegeit is felszínre hozza: „poétika / esztétika / hangtan / szótan / eltakarják / a való világot” (Ars poetica], „Szoknyák, pongyolák, ingek alatt / számunkra már rég nincs titok, / nincsenek rejtelmes csatok, gombok, / de béke sem csivog” (Megkésettek), „reggel színes, gyönyörű ködömből, / ösztöneimből, érzéseimből / gondokká, tervekké szilárdulok” (Metamorfózis).

A költő ebben a kötetben kérdez, és vitatkozik önmagával (a „determinált valósággal”), s bár lehet, hogy egész rendszere és önismeretének egyenlete meglehetősen rendhagyó, sőt többször önmagának is ellentmondó, egymást sorjázó kételyei, kérdései, valamint „tanácstalansága” jelzik intellektusának kiteljesítését, és tanúsítják végeredményben a darabjaira hullott egységes világ újraszerveződését és újraformálódását. Ez a lírikusi korszak a „zárt rend és a logikai figyelem ideje... Itt »mindenki képlet«, amely törvény és megismerhető, s a verseszményből sugárzó költői törekvés nem a titkokat keresi, hanem a kimondhatót. De a kimondhatóban is a lényeget, a férfi lényegét, aki tudni akar önmagáról minden lehetségesei, bár érzi, hogy benne »a táj elromlott legbelül«. Kételkedés nélkül nincs költészet, de bizonyosság nélkül nem élhetünk, mondják ezek a versek”.25 Tőzsér végül is azért lett korszakos jelentőségű költő a hatvanas évek elején, mert formailag is integrálni tudta az egyéni küzdelmet a költői megújulás, az új nyelv, az új társadalmi kérdésekre való válaszadás igényével. A többrétegű alkotói elkötelezettség (lásd az intenzív elméleti tájékozódást és tanulmányírást) eszméje ekkor kapcsolódott össze a belső alkotói szuverenitás, az egyéni autonómia akarásával, a művészi minőség fokozott hangsúlyú követelményével és a haladás hatá-