Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Alabán Ferenc: „Mi hát az ember?”

A költő egyedül van, mint az isten, mint mindenki a halálban; barátai elhagyták, nyomasztó a zárókép is: „fél liter bor mellett mulat velem / a választható halál”.

A városba szakadt ember elmagányosodását jelzik a Rezignáció, Kiáltás, Szégyen, Bűn című versek is. A költő szégyene a betegség: „Veri magát lágy / gyomromhoz (...) / Érzékszerveim / elcsavarognak (...) / Elromlott bennem / a világ rendje”. A Rezignációban „időbe fagyott csillagképként”, a Kiáltásban „fél egyenletként” jelenik meg a költő, de önkeresésében és önvizsgálatában már képes oly tömör és művészien kifejező kép megalkotására, mely az Érintések lírikusát sejteti: „önmagunk tartalmává válunk, / mint a magukat rágó molyok.” Az önvizsgálat, az önismeret lecsapódása szinte a nihillé fokozódott kilátástalanság érzését kelti a Kiáltásban: „Tisztább perceimben értem a nincset, / érzem a semmit, s félek.” Az élmények átszűrődnek, a tapasztalás kisebb részüket adja már, mint azelőtt. Egy pillanatra alapérzéssé válik a kilátástalanság és félelem, ami a korábbi világrendező szándék csődjét jelenti. A költői magatartás egzisztencializmussal rokon és nihilista elemeket tartalmazó foka után jut el a megállapításig:

„Világom egyre öntörvényűbb — ahogy kínom nő, úgy fordul vissza világra szabott öt érzékszervem, s mint a csigacsáp, magát tapintja.”

A viszonylatok között Tőzsér felismeri az önmaga felé vezető út egyetlen megoldást jelentő értelmét. A valóság megismerésének talaján mozog; az életért és benne önmagáért harcol. At akarja törni a magányt, a helyzetből, amelybe belesodródott, szabadulni akar: „Mennydörgő isten, félek a nincstől, / add, hogy ne legyek különvilág már...” A „kristályt növesztő gyötrelem”, a „mindenből kivisító elme”, a senkivel nem békülő költői-emberi attitűd, a mindennapok bajaival küszködő ember megkapó vallomása a Bűn című vers is, amelyben a bűnök állatként törnek az emberre, mégis a küzdő bukásában is van valami felemelő: „Verekszem, futok, fölesek. / Benőnek gazok, gyökerek.” A ködökből önmagává válás során „nyögve és csikorogva” (Metamorfózis) a lírikus a születés keservesen szép szertartásait éli át, hogy az ébredés rendje szerint felismerje: „pusztul bennünk a mindenhatóság, / s jön a determinált valóság.” (Ébredés] Ritmusában is, hangulatában is József Attila remekműve, a Karóval főttél... kísért ebben az utóbbi versben: „Tűnődni jöttem, nem csatázni, / de itt nem lehet nem vitázni.” Ha drámaian is, az élet győz a költeményben: „s halál van minden ébredésben”.

„A költő nem felel”

A költői mesterséggel küzdenek a kötet záró költeményei. Az Ars poetica a szavak kiszolgáltatottságát kesergi, mert „A szavak szót fogadnak”, mind szent Ágostonnak, mind Nérónak, „a kultúra szóra pisztolya után nyúló Goebbelsnek”, „Egyedül a költők próbálnak úgy szólni (...) / ahogy az akác virágzik”. A lírikusban tudatosodik, hogy a teljes és komplex valóságot, a mindenséget a költő szavai nem képesek átfogni.

„Az emberiség legnagyobb verse ősállapotban kavarog felettünk, bánhatjuk, hogy csak költők, s nem versterelő ciklonok lettünk.”

— fejezi be Tőzsér a Versterelő szelek című versét. A lírikusi szándék, mely a Választható halál című ciklus első versében megfogalmazódik — egyetlen pontba és pillanatba sűríteni és egyben megérteni a világot, a létet és a teljes életet is — csak kísérlet maradhat: „Hallom a világot egyetlen percként.”

A lírikusi kép változásának lényeges dokumentumai a kötet végén A költő kérdez és A költő nem felel című versek.22 A kérdező vers a "költő testi-lelki gyötrelmeire keresi a választ, míg a második a lírikusi alany kitörési kísérleteit és a próbálkozások kudarcait foglalja költői képekbe. Az első versben egy orvosságnév jelez pszichikai állapotot: a költő „Thioridazintól / keserű szájjal” faggatja magát, hol kezdődik az ember élete, kié a benne élő kín, ki tud-e lépni az ember a köréje húzott körből? stb. Általános