Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Alabán Ferenc: „Mi hát az ember?”

Dologgá válik élet árán szerelem, tisztaság, piszok.

Szenesedem, a semmi vár rám:

öledben serceg a titok.

Kerengek kettős űrben, árván, s szülöm, mi benned hinni fog.”

(Kettős űrben)

Elszórtan, apróbb felvillanásaiban, nem szerelmi tematikájú verseiben is nyomát lelhetjük az új szerelmi élmények lecsapódásainak. Pl. a Vita az emlékezettel, a Megkésettek vagy az Ars poetica című versekben a szerelmi vonatkozások (átnyúlva a kötet második ciklusába), általános összefüggéseket képviselnek. Az új létszemléleti motívumok: a félelem és a magány jelképévé válik például a Megkésettek költői kifejező képe: „Átfű a szél a két karunk közt, / hogyha öleljük kedvesünk, / kapualjakban, átjárókban / ízlelgetjük az ősi bűnt.” A Vita az emlékezettel című versben a „bennünket kilökő szeméremajkak”, a Kiáltásban a „dülledő világnagy szeméremajkak” különböző helyzetekben ugyan, de mindig ugyanazt a képzettársítást használják fel.

„Önmagunk tartalmává válunk ..

Tőzsér gondolatisága és verseinek intellektuális töltése (ha teljesen új és szokatlan tematikában is) a kötet második ciklusában a Mogorva csillag utolsó egységének lírikusi korszakát feltételezte. „Ha az előző kötetével való rokonságot kutatnák, úgy a Fémek ideje című ciklus az, amelyből a mostani folytatás elképzelhető”20 — írja a kötetről Fonod Zoltán. A Választható halál című ciklus szinte minden darabja hozzájárul a költő helyzetének tisztázásához és valóságának megragadásához. Önvizsgálata mély és őszinte, hitelét a feltáró és megismerő jelleg biztosítja. A megismerés, majd a felismerés okozza a csalódásokat is, a tragédiát és az általános emberi összefüggések meglátását.

Mielőtt Tőzsér megfogalmazza a legáltalánosabb érvényű filozofikus kérdéseket (Mi az ember?), önvizsgálatát adott környezetében hajtja végre úgy, hogy részleteiben számot vet miliőjével. Az emberi szubjektum felmutatásával környezetének objektív képét is megrajzolja, mert ekkor létének e két összetevője és egymásra hatásuk eredménye determinálja a költő-ember. Tőzsér saját létét így a szubjektum és az objektum közvetlen egységében akarja felfogni és értelmezni, mert úgy gondolja, a lét csupán önmaga révén ragadható meg. Ez a felismerés Tőzsér tudatosságát, s így lírájának mélységét és teljességét eredményezi.

Már a kötet első ciklusában, a Vydrica 5-ben megvalósítja a szintézist, a reflexiókat összefogja és új realitássá ötvözi. E külvárosi versnek felfokozott, szinte prófétikus hangú folytatása a Képletek a napon című vers. „És mindenki képlet. Az isten / így számítja ki a világot” — kezdi a költeményt szinte biblikus hangon, hogy utána felvonultassa példázatát: „Elnyűtt némberek ülnek a napon (...) / Az egyik romházban fiatal költő / pusztul: a mindenhatóság (...) / Vágányok kártyáznak lőszaros gyepen, / bécsiek sétálnak dederon ingben.” Ez a felsorolás nem díszlet ebben a költészetben, hanem a lírikus valóságának szerves része, melyben mélység és plaszticitás van. Ennek a költészetnek a „valóságérzete nemcsak fő erőssége, hanem modernségének érdekes jellemzője és értéke is. Ahelyett, hogy elvont (mesterséges?) világot teremtene magának (ami az eredetiségre törekvő költők első lépése), a látható, hallható, tapintható, és nevükön nevezhető dolgok és fogalmak mellett marad”.21 A fiatal költő képe a versben nyilvánvalóan Tőzsér mása, akit sarokba küld: „saját magába / a determinált valóság”. A költő számára önmaga megismerése lesz a legfontosabb feladat, a helyzetek megoldása. Ez azonban, mármint az önmegismerés, nem jár nála pozitív eredménnyel. A cikluscímnek is szerencsésen kiemelt Választható halálban mintha az őskaján jelenne meg: „A Ferenceseknél egy sarokasztalnál / könyökre dőlve iszik a halál. / Oj életem könyörtelenség, / illúziótlanság s magány.” Az egész vers az elmagányosodást tükrözi.