Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - NAPLÓ - KRITIKA - Mészáros László: Költők és jegenyék

Láthatjuk, hogy a Tice—Európa reláció csak jelzett, csak kimondott, de nem érezzük a viszony feszültségét, nincs költőmén megragadva a reláció jellege és tartalma. Földrajzilag mindnyájan európaiak vagyunk, de érzésben és gondolatban már nem mindenki európai és internacionalista. Erről a különbségről kellene szólnia a versek tartalmának.

3. Az alapvető motívumok mellett jól jellemzik Török kötetét a költő alanyi kulcsigéi is (tehát azok az igék, melyek a költői én mozgását, cselekvését fejezik kij. Alig több mint egy tucat ezeknek az igéknek a mennyisége: jövök, megyek, elindulok, visszatérek, állok, járok, ülök, fekszem, várok, nézek, hallgatom, tűnődöm, felidézem. Alapjában véve tehát megyek, állok és tűnődöm, ami tovább általánosítva a mozgás, mozdulatlanság és meditáció cselekvéscsoportokat jelenti. Mindez azonban Török kötetében valahogyan csak a keretet, az alapot jelenti. Mely mint szuverén költői világ alapja kitűnő, de a kötetben, Török költészetében, kitöltetlen marad. Látjuk a költőt, amint megy a tájban, amint mozdulatlanná dermed a Tice partján, látjuk, hogy elmereng és meditál — de hogy miről, azzal többnyire adósunk marad. A vers gyakran ott ér véget, ahol pontosan a többletnek, a folytatásnak kellene következnie. Például a Folyóparton című versben: „Őrzik a folyót / partjai / vizén ringó ladik / benne / az öreg halász / ki tudja / miről álmodik.” De hát ki tudja, ha nem a költő?! Itt a vers lehetősége: miről is álmodik az öreg halász? Hasonlóan például a Sámándob pereg című versben:

emlékeim mind fölkiabálnak: táncot csak sámánzenére járjak.

Az igazi vers itt is ezután következhetne: először a sámántánc megjelenítésével, aztán pedig a jelzett emlékek felidézésével. De a többlet itt is hiányzik.

Úgy tűnik, hogy Török Elemér nem tudta megfelelően megoldani azt az információs paradoxont, mely a felismerés és a megfogalmazás folyamata közé feszül. A gondolkodás, a töprengés felismeréseit ugyanis úgy tartósítja az emberi pszichikum, hogy felülkerekedik rajtuk, egy másik folyamat tárgyává teszi őket. Ez a másik folyamat pedig a megfogalmazás, a nyelvi formába való öntés. A költő aztán többféleképpen járhat el: tükrözheti magukat az örvénylő gondolatokat, közölheti azok szigorral megfogalmazott formáit, versben tárhatja fel e két folyamat összekapcsolódását és dialektikáját, de mindenképpen szavakba kell öntenie ezeket a folyamatokat és ezeknek a folyamatoknak az információs tartalmát. Török verseiből azonban szinte mindig csak a töprengő ember fizikai képe villan fel előttünk, meg maga a töprengés, nem a töprengés tárgya. Ugyanilyen jellegű a csend és a kiáltás, a mozgás és a mozdulatlanság viszonya is Török költészetében. Az egyiket csak a másik segítségével, hiányával vagy többletével lehet megjeleníteni és megeleveníteni. Török verseiből azonban csak ritkán hallani ki a csendet.

4. Mindezen kifogások ellenére van valami határozottan szimpatikus Török Elemér költői állásfoglalásában és költészetében. Verseiből végső soron kicsendül egy konok emberi és költői magatartás, mely a sors és a kritika minden csapása ellenére sem adja fel a játszmát. Rokonszenves a szuverén költői világ megteremtésére tett igyekezete is. A legmegragadóbb, a legelgondolkoztatóbb pedig az, hogy Török Elemér egy szűkebb régióba, egy tájba gyökerezve is következetesen vállalta a költősorsot. Ez pedig nagy dolog. Mert a költőkre éppúgy szükség van, mint a fákra, mint a jegenyékre. Még akkor is, ha költészetük nem éppen a legtökéletesebb. Fa is sokféle van. Az ember és az irodalom viszonyában a közösségek számára a konkrét, élő költők jelenléte éppoly fontos, mint a költészet maga. Hisz ezek a költők nemcsak a folytonosság zálogai, hanem egyúttal a költészetbe vetett hit élő példái — nem ritkán mártírjai — is. (Madách 1984]