Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Alabán Ferenc: „Mi hát az ember?”

mény vonásokkal kivetített portré, egy olyan emberé, akit „csodált a gyermek / megért a férfi”. Ez a vers nemcsak a fiú vallomása az apáról, akit a lírikus emlékekből rak össze, hanem egy felismert és tudatosított sorsforma vállalása is: „Az lettem én is, / mogorva csillag (...) / Apám, örököd / nehéz, de élem.”

A szülőföld, a múltkép és az emlék motívuma ebben a kötetben lassan elhalványodik. Az egyre szaporodó költői képek között még fel-felbukkan a falu képe, amely az alkotói komplexitás részeként tartható számon. íme egy idézet a Megtérés című versből:19

„Ez a falu itt a múltam, egyszerre valóság s emlék, csúcsaimmal belőle kinyúltam, ösztöneimmel nem még.”

S ez a „megosztódás” csak úgy lehetséges, hogy Tőzsér pillanatnyi helyzetéről ezt vallja: „Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok!” Fájdalmas dilemma, éppúgy mint a szülőföldélmény ellentmondásossá váló fejlődése („a táj elromlott legbelül”). A „hangtalan szétgyökerezés” értelme, belső lényege erősíti már az új életkörülmények hallgatólagos elfogadását Is, de a rezignáció még mindig hangot kap a Részlethalál című költeményben, a „hirtelen a semmiből hazajáró apja és bátyjai” röpke felvillanásában és a vers további részeiben, ahol emlékeit határozza meg: „Csak az én emlékeim élnek, emésztenek, / morognak örökké, / csak én nem tudok meghalni s feltámadni / új emlékbe lépve. / Az én emlékeim egymás határait nem ismerő / lila savak (...) / s minden döntésnél ekrazittá tömörülnek, / ezer cserépre vetik szét szivem.” Ebben a versben a költő „egy emlékét kínban feladta”, felszámolta az új környezet, új lány, szerelem és élethelyzet hatására. Az emlékek sorsa, szerepe és funkciója hordozójukban általános, filozofikus értelmű problémaként is megfogalmazódik. Az emlékezet pontos könyvekbe költözött, írók vigyáznak rá hivatalból, „hogy minden reggel / visszatapintsunk / a bennünket kilökő / szeméremajkakra”. A szokatlanul merész és kifejező képhasználat után Tőzsér rádöbben, hogy „Az embert egzakt / etikák vigyázzák, / s hogyha lázadva / fű, fa akar lenni, / emlékezete /torkába harap”. A kötetben utoljára a Vydrica 5 (mely a költő egyik régebbi lakóhelye) című versben jelenik meg az otthoni táj, a gyerekkor és az anya-kép; ez a vers már tipikusan városi költeménynek számít Tőzsér lírájában. A sötét külváros világában a költő emeleti szobájából zöld villanyfény dől az útra, ahol egy megvert részeg sír; a hasonlat, mely nem mentes az önvádtól sem, szintén ebből a világból való:

„Nyers vagy, mint itt a falaknak döntött utcalányok, piszkos asztalon kidöntött sörként csillog álmod.”

Az idegen és elidegenítő világban kontrasztként merül fel az otthoni táj és a gyérükkor:

„S hol az édes táj?

Hol a gyermekkor, anya-álmod?

Itt csak halszag van, s versed falában rum szivárog.”

Az emlékek és a múlt szempontjából reménytelen a helyzet — a város mindent befog, lehetetlen tőle szabadulni. A költő belevész a városba, a negyedbe, ahol él, eggyé válik a miliővel és veszti emlékeit, de jövője is bizonytalan. A vagabundus életforma elidegenedett erkölcsi normák tenyészetét teremti meg. A kép negatív, mert az ösztönélet és a híg, csak testiségben kimerülő szerelmek egy új életszféra megismerését jelentik a költő számára. Elkopik a múlt, de az első verskötet oly vitális jövőperspek