Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Alabán Ferenc: „Mi hát az ember?”

A verskötet zárókölteményében pedig a „város tetején” élő ember szorítja versbe gondjait és panaszait: „Csúcsra értem, de micsoda csúcs ez? / Mögöttem semmi, előttem semmi (...) / Vágyból áll össze már minden versem, / üvöltenek testemben árván.” E kötet- és verskeret életérzésében, hangulatában és gondolataiban is híven tükrözi a benne lévő versanyag valóságtartalmát, mert gyermekkori világát és új életkörét külön érzi a költő, személyiségében elveszettnek tudja magát, pontosabban oly „meg- kettőzöttnek”, hogy sem a régi, sem az új világával nem tud egyelőre mit kezdeni. „Tőzsér második kötete nem több lélektani korképnél. Amit tud: az idő megfordíthatatlan, gyerekkora világába visszatérni lehetetlen, s ami van, jelen életformája — elviselhetetlen. A természeti életformából városi civilizációba jutott ember félelmeit, rettegését olvassuk a Kettős űrben verseiben.”16 — jellemzi Bata Imre Tőzsér kötetét. Ez a magány és krízisállapot kívánja meg általában a művésztől — így Tőzsértől is — az értelmezést, önértelmezést és kiútkeresést, amelynek alapvető feltétele a tájékozódás, az értelmezési igény felszínre törése.17 Tőzsérnél ez az önértelmezési igény általános művészetfilozófiai és költészetelméleti értelmezéssel is párosul, ami a költészet okáról és céljáról tett magyarázattal így fogalmazódik meg: „A költészet (a modern költészet) olyan felfokozott, kétségbeesett magány-állapot, mikor a dialógusra vágyó költő képzeteit szólítja meg, s azok mintegy megszánva a költőt, élőlényként visszaszólnak (...) A költő menthetetlenül kettévált, s a költészet a társadalom mellékletévé lett (...) ez a melléklet attól függetlenül létezik, hogy szüksége van-e rá a társadalomnak, vagy nincs. S a magány felmutatásával, kollektív élményével a darabokra hullott ember s az emberiség új szintézisének lehetőségét kínálja (.,.)”18 A Kettős űrben című kötet alapmotívuma is ez a „felmutatott magány”, mely mint dokumentum fontos fejlődési fokozat Tőzsér életművében.

„A táj elromlott legbelül.. ”

— írja a kötet nyitóversében Tőzsér, akinek létszemlélete már nem idillikus. A szülőföld (Péterfala) nem búvó- vagy rejtekhelye a költőnek, hanem a gyermekkor valósága, melyből kinőtt. Rokonairól így ír: „ök százan élik a múltam, / én egyedül a jövőjük.” Az első kötetből már ismert Mogorva csillag című verse a második kötet első versének szerves folytatásaként illeszkedik a kompozícióba. Az apa arcképe és egyénisége ke„Szülőföld, de kicsi lettél, már vállig sem ér a templom

Elvitték húszévnyi múltam botok, fejkendők, bajszok”

„megéltem a falut, várost (...) s ím, a Csontfehér rám int: Vigyázz, a világ nem játék! Gondjaim országgá nőnek

Most jön az igazi vizsga: verseim, fogjatok össze.”

ebből fakadó magányérzés értelmezéséhez, mely lírájának újabb minőségét jelzi az adott költői korszakban.

A kötet két ciklusának (Vita az emlékezettel, Választható halál) verseit a szinte szimbolikus jelentéssel bíró első és utolsó, cím helyett csak három ponttal jelölt költemény fogja össze. A nyitó vers helyzetkép: „megáll a férfi / idegen Izekkel ajkán, / s hirtelen vad kedve támad / sírni saját hatalmán” — felvillantása már előre jelzi až új, még szokatlan idegen világ és életérzés valóságát. A „virágembernek” indult, de gyerekkorának meghatározottsága által sajátos helyzetbe került költő ebben a kötetben is megtartotta és új szférákkal bővítette saját lényegét, de az előrejelzett és várt (kiteljesedett) költészet mégsem az előzőek folytatása. Már a nyitó versben megtaláljuk a költő szorongató témáit: