Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Alabán Ferenc: „Mi hát az ember?”

né-1. A visszapillantás és az összegezés, egyben új út lehetősége és a tapasztalatok sommája a költemény utolsó, hatodik részében kap hangot:

A fémek ideje a költő életében, életszemléletében végbemenő nagy változásokat tükrözi. A fiatal költő objektívan tud visszanézni addigi életére, értékelni és minősíteni is képes, elfogulatlanul összegezi a múltat, bátran szembenéz a jelennel, s közben változik. Már nemcsak végzetek és végletek közt akar élni, rádöbben az élet folytonosságának lényegére, célja csak a folytatás igényének megteremtése lehet. Valóságlátása finomodik, megszabadul az (ál-)romantikától és a közvetlen ható nosztalgiától. „Minden csak önmagával egyenlő” — hirdeti már. Felismeri a „tudatformáló fémek” szerepét és a tárgyak jelentőségét. Elcsitul a suhanchős, a balladák és népdalok hőse is; összetettebb és elemzendőbb jelenséggé válik számára a világ. Tőzsérnél a katonáskodás kora hozta meg az objektíven összegező lét- és életszemlélet igényét — az alig húszegynéhány éves Tőzsér szinte hihetetlenül tudatos költő. Már ekkor határozott biztonsággal keresi és látja magát a világban, minden kötöttségével, örökségével, szerelmével, családjával — ez teszi lehetővé a keményen egyértelmű, józanul biztos önelemzést.

Tőzsér első verskötetében erős az alkotói önbizalom, de a kétely is többször megjelenik, mely daccal és helykeséggel párosul. Az etikai programvállalás — „Apám, örököd / nehéz, de élem” — újszerűsége és eredetisége mellett a fiatal költő szertelen biztonságérzete és elszántan tárulkozó egyénisége is magára irányította a korabeli kritika és az irodalmi közvélemény figyelmét. Nemzedékének hangadója lett, de egyben közéleti ítéletmondó is; saját maga által teremtett szigorú zártságában rendelkezett a mindenséggel szembeszállni kész bátorsággal és a par excellence költői „minden- hatósággal”. Első kötete meggyőzően bizonyítja, hogy a lírikus költői-emberi építkezése fokozatokban mérhető; tényeken, felismert alkotóelemeken alapszik — a költő tud mit kezdeni magával a jövő számára.

KETTŐS ŰRBEN (1967)

„Világom egyre öntörvényűbb ...”

1967-ben a Versbarátok Köre sorozatban jelent meg Tőzsér Árpád második kötete, a Kettős űrben, melynek versanyagát a költő múltját vázoló, jelenét elemző és önismeretét tágító költemények alkotják. A szülőföld, a gömöri táj képe, mely első kötetét olyannyira áthatotta, ebben a kötetben a lírikus új, eddig szokatlan élethelyzetei hatására megváltozik. Gyakran felvillannak itt is az otthon emlékei, de nem a táj (Gömör) ismert motívumainak terében, hanem inkább az ősök, a család tagjainak, azok sorsának, emberi magatartásának és örökölt belső élményeinek szintjén. Ennek az átalakulásnak, újabb fejletnek a jellege kínálkozik elsőként vizsgálatra, hogy megállapításainkból adódóan objektív alapot teremtsünk a költő városba jutásának körülményéhez, s az

„Hinni szeretném immár civilben hogy nemcsak voltam katona lettem hogy nem verekszem stratégiám van iránytű örök anarchiámban hogy ez új kor átszervezi testem s a suhanchős is csitul már bennem hogy jött egy gazdag elemző korszak s ami volt a sók vad tánca volt csak

hogy mikor terveim két lábra állnak elveim vérré s kenyérré válnak nem lehet minden harcban kinyúlni a kudarcot is meg kell tanulni hinni szeretném hogy dacom gőgöm a kell tromfjával már mindig meggyőzöm hinni szeretném hinni szeretnék de ki mondja meg hogy kint mi lesz még”