Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - Tőzsér Árpád: Bejárat Mittel úr emlékeibe (vers)
kézigránátként meredt a jelenlevőkre egy vodkásüveg, szóval a pozsonyi író arról beszélt, hogy Károlyi Mihály dakszlija egy lausanne-i cukrászdában már 1927-ben levizelte XIII. Alfonz spanyol király székének lábát, de hát Benešék nem értették meg az egy szájba tartozó idők csikorítását. S a harmadik, a száguldó pesti riporter nem beszélt s nem is száguldott, csak ült részegen, s szájából vékony csíkokban csörgött a cseppfolyós haza. S a negyedik, s az ötödik, s mind — furcsa sorsokról beszélt, albérletekről a nemzet szemgödreiben, a haza szájában s Európa véredényrendszerében. Ez hát Mittel úr utódaiban, folytatta a szlovákiai magyar költő, s elődeiben sem kevésbé furcsa alak. Emlékeinek befagyott tavából, mint béka orrát ha kidugja, száz fej kékül ki, kelepel jogával. Míg éltek, e fejeket millió láb taposta. Feküdtek két kontinensnyi zsinagóga küszöbén, a létezésből is kiátkozva: számtalan fejű Uriel da Costa. S beszéd közben a szlovákiai magyar költő — mintha valami előszobában állt volna — egyre vetkezett. Elegáns mozdulattal letette fejét, majd karját, előbb egyiket, aztán másikat. Kibújt a húsából is, s mikor a hajlongó vers az utolsó csontját is átvette tőle, s már csak lebegő érzékenysége s pőre tudata jelezte, hol volt azelőtt feje és szíve, egy álltól az alsó szeleidig hasított sérven keresztül belépett Mittel úr emlékeibe.
