Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - KRITIKA - Szeberényi Zoltán: A természet költői tankönyvei, avagy egy alkotói metamorfózis mérlege

Hold bezárja — álmodik hát.

Alma langyos déli szellő, lassan úszó könnyű felhő, könnyű zápor, könnyű lepke, társnak fűszál, selymes, lenge.

Hasonló „leltár”-ra lelhetünk az Arany című tételben, mely az őszi természet érett pompáját, buja teltségét, gyümölcsosztó bőkezűségét, majd — céljai kiteljesedvén — fokozatos hanyatlását mutatja be. A valamivel rövidebb (216 sor), így gazdaságosabb, visszafogottabb költemény maradéktalanul érzékeltetni tudja az enyészetbe foszló természet mélabúját, fokozatos beöltözködését a télelő komor színeibe:

S lehull a fákról a levél, szaggatja mind az őszi szél, bár van, mely önként hullva ér az éves, tört avarra, és minden águk meztelen, s az égen és a földeken csak két komorló szín terem: a szürke és a barna.

A „csodakert” trilógia legterjedelmesebb része — az Ezüst (303 sor) — a téli természet költői rajza. Ebben kísért leginkább a néhol fellelhető verbalizmus, szinte egymást gerjesztik a sorok. A kozmikus idővé átlényegülő térbeli jelenségek, a múlandóság mozzanatai bontakoznak ki a gazdagon ömlő képek, sorok nyomán. A tél ezüst leple alatt hideg álomba merevül a természet, csak a hó hullása jelenti az életet, a mozgást:

Hull az ezüst a világra, hull a rideg jégvirágra, hull a jégre, csont-göröngyre, dús fenyőre, szikár tölgyre, hull a voltra, hull a leszre, hull szelíden, hull neszezve, hullong, szállong, pilinkézik alma-végkimerülésig.

A természetben azonban mindig és mindenütt a vég egyúttal egy másvalami kezdetét is jelenti. A végtelen természet nem ismer megállást. A mindent beborító téli ezüst alól egyszerre csak felbukkan az első hóvirág. Egy újabb változás, átlényegülés első hírnöke, s kezdődik minden elölről a természet örök törvényei és rendje szerint. S hogy a pazarló bőségben zuhogó sorok nemcsak a természet jelenségeit és körforgását kívánják oktatólag feltárni, hanem a gyönyörködtetés mellett érzékeltetni akarják a számunkra még felfoghatatlant, az emberivé szelídülő természet egyelőre beláthatatlan titkait, amire csak a művészet, a költői intuíció villanthat néhány gyenge fénysugárt — arról az Utóhang szép és összegező sorai győznek meg:

Ilyen ez a csodakert: tagolja a tagolatlant, színezi a színtelent, fényezi a láthatatlant; benne lesz a végtelen szakaszossá, körkörössé, s benne lesz a testtelen foghatóvá, örökössé, benne lesz a szörny idő testvérhang és virágillat, s színnek, hangnak szárnya nő, s titkairól jelet: hírt ad.

Amit fölfogsz, csupa jel,