Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - KRITIKA - Szeberényi Zoltán: A természet költői tankönyvei, avagy egy alkotói metamorfózis mérlege

mérföldkő az öröklétben: összeáll, alakra lel, s vis:zabomlik észrevétlen. Ilyen, lám, a csodakert: téged is ő szült s nevelt.

Lényegében ugyanezt a természetközpontú költészetet találjuk Koncsol második kötetében is — Vizesnapló, 1984 —, de már sokkal ökonomikusabb, beosztóbb felfogásban. Nem ömlenek a képzuhatagok, az egymást gerjesztő sorok, képek, hanem egy-egy jelenséget, a víz, ill. a folyadék változatait, különböző előfordulási formáit, halmazállapotait rögzíti többnyire rövid versekbe a vízcsepptől a vércseppig. Ez is páratlan vállalkozás a maga nemében, s főként nem könnyű költői feladat. Koncsol nemcsak bravúros verselési készségét bizonyítja ismételten, hanem meglepően egyenletes költői teljesítményt is produkál. Ott is elfogadható megoldásokra képes, ahol a képi élmények nem segítik a költői képzelet szárnyalását (pl. A verejtékcseppj. Csak elvétve tapasztalható a kötetben a költői ihlet meggyengülése, akadozása, ilyenkor a verselői rutin viszi előre a költeményt. Jó példa erre A vízcsepp című vers, melyben pompás költői lelemények váltakoznak didaktikusán megverselt részekkel. Igaz, rendkívül nehéz feladatra vállalkozik benne. Ez a költemény a Bevezető alcímet viseli, az a meggondolás hívta életre, hogy nyitánya lehessen a víz átváltozásait bemutató versciklusnak. Ennek érdekében a költő egy miniatűr földtörténetet kreál, hogy természettudományos keretekbe foglalhassa vállalkozását. Mindez nem lehetett meg a tudálékosság, a feladatszerűség helyenkénti megmutatkozása nélkül. így van ez a ciklus más költeményeiben is. Ahol a költői ihlet illanónak, elégtelennek bizonyul, ott — akárcsak előző kötetében — a költő elhalványuló arcképe mögött feltűnnek az esszéíró, az irodalomtanár markánsabb vonásai. Az esőcseppben pl. olyan szigorú, tudományos pontossággal követi az elemek változásait, a víz körforgását, hogy helyenként már-már lehámlik róla a költőiség és tankölteménnyé halványul, pedig egészében — bár kissé hosszúra nyúlt — lendületes, jó hangulatú költemény. Hasonló képet mutat A jégeső, A verejtékcsepp. Ezekben nem tud mindig lírát lehelni az egyébként választékos, folyamatos ritmusú, simán gördülő sorokba. Ott válik problematikussá, ahol a folyamatokat bemutató epikus ihletést nem váltogatja elég gyakran a képiség, a látvány képzeletgyújtó ereje. Ahol túl erős a ráció, ahol hiányzik a líra melege, mert hűvösre hangolja a verset a túladagolt artisztikum. Ezeket a helyeket azonban feledtetni tudják azok a részek, ahol a didaxist, az ismeretterjesztést át tudja melegíteni a líra, meg tudja fényesíteni a költészet:

Pici vagyok? Testtelen?

Gyönge vagyok? Nem, Nem!

Jól figyelj: a végtelen Tükröződik bennem.

Mindig a mélyből meríts, a felszín csak játszik; csak a lényeget tekintsd, ne azt, ami látszik:

erősben a védtelent, tölgyben az esendőt, piciben a végtelent, percben a jövendőt

(részlet a Harmatcseppből)

A Vizesnaplót változatos költői-művészi megoldások jellemzik. Néha az ügyes formai játék (pl. A dara), máskor a pazar rímkollekció (pl. A hópehely) dominál, de az esetek többségében harmonikus megoszlásban alkalmaztatnak a költői eszközök, semmi sem bontja meg az esztétikai egyensúlyt f A köd; A zúzmara; A jégcsap; A dér; Az anyatej j. Ezekben a költői szépség mellett fellelhető a játékosság, a derű is. Egészében a Vizes