Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - KRITIKA - Szeberényi Zoltán: A természet költői tankönyvei, avagy egy alkotói metamorfózis mérlege

A TERMÉSZET KÖLTŐI TANKÖNYVEI AVAGY EGY ALKOTÓ METAMORFÓZIS MÉRLEGE

Szeberényi Zoltán

Dolgozatomban Koncsol László alkotói metamorfózisáról vagy szerényebben szólva: műfajváltásáról lesz szó; azéról az alkotóéról, aki több évtizedes — tegyük hozzá: sikeres

— kritikusi-esszéírói, műfordítói pályafutás után versekkel, méghozzá az indulás bizonytalanságait alig-alig tükröző versekkel lepte meg olvasóit. Az immár második kötettel prezentált költői jelentkezés van olyan rendhagyó jelenség, hogy nyomában kérdések merüljenek fel. Hol rejtőzött és miért hallgatott eddig a költő? Mi váltotta ki a lírai véna felfakadását? Nyilván csak találgatásokba bocsátkozhatnánk velük kapcsolatban. Azt azonban szükségesnek látszik megvizsgálnunk, van-e valamilyen művészi hozama ennek a jelentkezésnek. Ki kell-e egészítenünk az esszéíró, a műfordító arcképét a lírikus vonásaival?

Meglepetésként, de mégsem a „semmiből” merült fel ez a költői debüt. Koncsol több évtizedes irodalmi munkásságában fellelhetők a készülődés nyomai. Leginkább műfordítói tevékenysége szolgáltathatta az indítékokat, melyek az addig lappangó hajlamokat felszínre hozták, de bizonyos következményes elemek esszéírói munkásságában is kimutathatók. Mielőtt köteteit mérlegre tennénk, talán nem lesz haszontalan vázlatosan áttekinteni szokatlanul változatos, váratlan fordulatokban bővelkedő pályáját.

Koncsol irodalmi közíróként és kritikusként indult. Első cikkét alig tizennyolc évesen

— akkori irodalmi eszményeire jellemzően — Ady Endréről írta. Már pályája elején felfigyeltek rá. Első kritikái egyikét Fábry Zoltán a saját írásai rangjára emelte: „Szőke József novelláskönyvéről írt kritikáját, minden változtatás nélkül magam is aláírtam volna” — jegyezte meg róla. Nagyobb arányú kritikusi kibontakozása azonban csak később, a hatvanas években, bratislavai letelepedése után indult meg. Előbb a novellával próbálkozott. Szerepelt a Szlovákiai magyar elbeszélők (1961) című antológiában is, s bár Fábry „elfogadhatónak” minősítette novelláját, nem találjuk nyomát további szépírói kísérleteinek. Az irodalompublicisztikai esszé, az elemző-boncolgató, interpretáló kritika lett fő műfaja. írásait szinte kezdettől fogva a finom megfigyelések iránti érzékenység és elemzőkészség, s irodalmi köreinkben szokatlan zenei tájékozottság jellemezte. A modern magyar esszéirodalom legjobb hagyományait követve kidomborítani igyekezett a műfaj eredeti, kísérleti jellegét. A hatvanas évek folyamán különösen intenzív kritikai, esszéírói tevékenységet fejtett ki. Figyelme leginkább a csehszlovákiai és az egyetemes magyar irodalomra irányult, de kitartó szemlélője a kortárs szlovák és cseh irodalomnak is. Munkásságából kiemelkednek a Fábry Zoltánról írt tanulmányok, irodalmunk kereszt- és hosszmetszetét bemutató esszéi, kimunkált versízléséről, anyag- ismeretről tanúskodó műelemzései. Megjelent tanulmányköteteinek (Kísérletek és elemzések, 1978; Ivek és pályák, 1981) egyik legfontosabb hozadéka éppen az olvasói versízlés és versértés fejlesztése volt. Ezek az írások azonban még legfeljebb az alkotói szubjektum fokozottabb előtérbe állításával, s a nyelvi megformálás ikonitásának erősödésével mutatnak a későbbi költő irányába. Csupán a hetvenes évek vége felé kezdett feltünedezni írásaiban egy olyan változás, melyet — jobb szó híján — belletri- zációnak lehetne nevezni. A korábbi tömör, gazdaságosan, beosztó céltudatossággal fogalmazott esszéket lazább szövésű, oldottabb hangvételű, a témákat sokszor a verbalizmus