Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - KRITIKA - Mészáros László: Két fiatal második kötele

Persze két történés, ha tökéletesen hasonlít egymásra: nem felcserélhető. Nincs két azonos pillanat, így mozdulat sem.”

Jellemzőnek tarthatjuk azt is, hogy miként Hornoviczky Kázmér csak a jelenben és a múltban él, a többi Vajkai-hősnek sincs igazi jövődimenziója. Csak egyidejűleg cselekszenek, illetve többnyire csupán várakoznak és vesztegelnek, emlékeznek és álmodoznak — sohasem terveznek, sohasem vetítik előre a sorsukat, hogy igazíthassanak is valamit az életük folyásán.

Amit Hornoviczky Kázmérról az Idővel kapcsolatban általános szinten mond el az író, Zimről szólva konkrétan is leírja:

„A férfiban mint gyújtópontban csapódtak le távoli korok történései és a jövendő konkrét cselekményláncolatai. Zim egy adott állapotban, mint fajtájának minden tagja, több nemzedéknyi távolságból ideszüremlő, rég elapadt zajok és cselekmények fókuszává tudott átalakulni. Réges-rég megszenesedett hajítófákra, homokká morzsolódott sziklatömbökre vélt emlékezni, s néhai, elenyészett tábortüzek felől olykor felhangzott fülében egy-egy vontatott, szőtagtörmelékektől csikorgó kezdetleges dallam. Százötvenezer esztendős rénszarvascsorda trappolása riasztotta föl s az ünők észveszejtő bőgése.” {Az eltávozott város) Majd néhány sorral tovább: Zim „az Idő sikátorába fülelt”. Ám a konklúzió csak enyi: „Figyelő és kompenzáló lények vagyunk” [ugyanott). Zim szakít a várossal, de nem tesz mást, csak hazamegy kóborlásai kedvelt színhelyére, Gúnyárd megyébe.

Ezen a ponton lehetne átváltani Vajkai további művészi fejlődésének a problémáira. A kő; első kötet szinte azonos jellege felveti a kérdést, hogyan, merre tovább, meddig tartható változatlan formában ez az irány és stílus? Mindenekelőtt arra kellene rámutatni, hogy nem túlságosan produktív ez az alkotói eljárás. Krúdy és Mándy is csak egyéb zsánerek mellett művelték az ilyen jellegű írásokat, mondjuk elbeszéléseket és novel- láka . Tehát Vajkainak is valamilyen nagyobb vállalkozásba kellene fognia, kisregény, vagy legalábbis összefonódó történetfüzér keretében. Vagy például más-más színben, hangulatban írhatná meg ugyanazt a történetet. Többet kellene kísérleteznie nagyobb lélegzetű realisztikus elbeszélésekkel is, melyekben sajátos megoldásai és szemléletei csak betétként vagy kereiként szerepelnének. A nagyobb kompozíciók, novellafüzérek és realisztikus elbeszélések mellett pedig azt a lehetőséget kellene jobban kiaknáznia, mely’e a korábban idézett Zim-tulajdonság hívja fel a figyelmet. Miért csak Zim csodálatos tulajdonságát írja le, miért nem magát az idősikátort? S ha az idősikátor meséiből elős^ 'r egy kötetnyi mesés történet kerekedne ki, ez minden bizonnyal gyermek- és ifjúsági irodalmunk komoly hozadéka lehetne.

2. CÚTH JÁNOS: ÉLETFA

Cúth János a Főnix Füzetek harmadik köteteként megjelent Lélekharang című művével kultivált elbeszélőként mutatkozott be epikánkban és irodalmunkban. Legjobb írásaiban amo'yan Jack London-figurákat állított elénk, és ez meglehetősen frissen hatott [például a Lecke, az Első felvételim, az Összetett verseny című alkotásokban). A kötet írásainak zömét azonban karcolatok alkották, a jól megszerke-.ztett elbeszélések és novellák ellenében. A folytatást, az újabb bizonyítást mégis jogos elvárás előzte meg.

Cúth Életfa című regénye egyfajta meglepetést jelent; nem szokványos, hogy egy egyenetlen színvonalú elbeszéléskötet után mindjárt regénnyel jelentkezzen egy fiatal író. S tegyük hozzá: nem is akármilyen regénnyel, mert az Életfa mind tartalmi, mind formai szempontból igényes és merész vállalkozás.

Az Életfa alapjában véve lélektani regény. Szerkezeti sajátossága, hogy a cselekmény külön-külön az egyes szereplők szemszögéből tárul elénk. Ugyanakkor az egyes szereplők „belépőiben” — a mű ún. fejezeteiben — a tudatáramlásos előadásmódot használta fel az író. Ez a kombináció — tehát lelki tartalmak és konfliktusok, egyéni szempontok és látószögek, valamint a tudatáramlásos előadásmód — az első pillantásra logikusak és hatékonynak tűnik ugyan, de teljesen nyilvánvaló, hogy nem ez az egyetlen és it'eális megoldás, és esetenként nem is ez az optimális. Dosztojevszkij például a regény hagyományos keretei között is lélektani regényt írt, ugyanakkor Tandori Dezső kivá óan alkalmazza a tudatáramlás joyce-i formáját detektívregényben. Egy regényben tehát minden az összhatáson múlik, s ebből a szempontból az Életfa már több kívánni