Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

Szűkebb értelemben igen, de irodalmunk és szellemi életünk egészét tekintve aligha. E létező kritika ugyanis irodalmi életünk tükre is egyben, így annak hiányosságait és legfőképen komplexusait is kifejezi. Van-e kritikánk? — kérdezzük, ugyanígy azt is: van-e drámánk, irodalomelméletünk, stilisztikánk, esztétikáról nem is beszélve. E kérdés a már-már anomáliaszámba menő „vagyunk-e?” kérdéssel rokon, és ezzel együtt kifejezője annak a gondokodásmódnak, magatartásnak, amely az intézményes realizálódás helyett önmaga hibáit állítja a kérdés fókuszába.

Az irodalom merőben közösségi, társadalmi, és mint ilyen, institucionális jelenség, ebben rejlik ereje is. Ha akár csak valamelyik aspektusának kiteljesedéséről van is szó, mint jelen esetben az irodalomkritikáéról, annak mindenekelőtt intézményi formakeresésben kell megnyilvánulnia (mely nem csupán új intézmények létrehozását, hanem a meglevők átcsoportosítását és belső működési rendjük átrendezését is jelenti).

A kritika mint ítéletnyilvánítás bármennyire a szubjektum ügyének tűnik is, valójában a legkevésbé az. Egy megalkotott és megformált ítélet, vélemény stb. kinyilvánítása természetesen végső soron az azt megalkotó személytől függ, ahhoz azonban, hogy ilyen irányú szándékát realizálni is tudja, e döntés édeskevés. Ehhez közvetítő csatornákra van szüksége, melyek közül talán a sajtó a leglényegesebb. Hogy irodalomkritikánk nem eléggé naprakész, annak legfőbb oka, hogy nincs olyan folyóiratunk, melyben kellő teret kaphatna. Az Irodalmi Szemle ugyan kritikai folyóirat is, de csak tízszer jelenik meg egy évben, érthetően hosszú átfutási idővel, így csak nagyobb lélegzetvéteiű kritikáknak (tanulmányoknak) adhat helyet, ilyeneket szép számmal olvashatunk is benne. Számításba jöhetnének lapjaink, ám a Hét a Csemadok, a Nő a Nőszövetség, az Oj Szó a párt lapja — az itt megjelenő irodalmi és irodalomkritikai anyagok terjedelmükben, tartalmukban, színvonalukban e lapok kereteihez kénytelenek igazodni. Nem beszélve arról, hogy sok kritika fekszik a szerkesztőségek polcain, és még mennyi vár sorára vagy elévülésére az írók, kritikusok íróasztalfiókjaiban, már el sem küldve, illetve a fejekben, már meg sem írva.

Az objektív feltételek valójában a szubjektumot, az egyént, a kritikust érintő, behatároló kérdések mindig. Ezekhez az objektív feltételekhez sorolnám még az oktatás szerepének kérdését az olvasás és a kritikai szempontok felvázolása terén, könyvkiadásunk hozzájárulását az elméleti felkészüléshez, a hiányzó intézményes kritikusi képzést, akár a rendezői stb. tanfolyamokhoz hasonlóan, akár valamilyen erkölcsileg és anyagilag támogatott műhelymunka keretében — az ezt irányítani hajlandó felkészült szakemberekben nem szenvedünk hiányt.

Manapság a szervezettség nagyfokú idegenkedései szokott párosulni, főleg ha irodalomról van szó. Az igények mindinkább az egyén autonomitása köré csoportosulnak, jogosan, de az intézményes keret nem biztos, hogy azonos a szervezettséggel: sok köze van hozzá, ez természetes — az intézményes keret lehetőség olyan problémáknak (így a kritkáénak is) a megoldására, melyek az egyén(ek) erőfeszítéseit meghaladják.