Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)
kritikai bizottsága munkájának föllendülésében is, Üdvös lenne, ha tevékenységüknek a tagok szakmai fejlődésén, szellemi látóhatáruk tágulásán kívül külső kisugárzása is lesz: olyan értelemben, hogy a beszámolókat, vitaindító előadásokat és hozzászólásokat rendszeresen publikálják. Baiogh Edgár valamikor a hetvenes évek elején nálunk is nyitott szemmel járva mondott egy kulcsmondatot: itt az ideje a csehszlovákiai magyarság összeszedésének. Intelme műkritikánkra is teljes mértékben vonatkozik. Elsősorban nekünk kell megbecsülni saját értékeinket, úgy is, hogy méltatjuk, elemezzük és kellő formában népszerűsítjük azokat. E téren nagy lehetősége és nagy adóssága van a szlovákiai magyar sajtónak, ahol a jelek szerint inkább a sok mindenről író-írogató újságírók vannak túlsúlyban, s kevés a koncepciózusán gondolkodó, dolgozó szerkesztő, aki kisebbfajta szellemi műhelyt tudna teremteni, külső munkatársakat föllelni és bevonni a munkába. A bratislavai Komenský Egyetem magyar tanszékén például recenzensi feladatokkal lehetne megbízni a.tehetséges hallgatókat, ez az intézmény is fontos bázisa lehetne a kritikusi utánpótlás neveiésének. Több magyar nemzetiségű fiatal különböző világnyelveket tanul, az angol, a német, a spanyol és más tanszékek hallgatója. Őket is föl kellene kutatnunk, ők is színesíthetnék, gazdagíthatnák kritikai gondolkodásunkat. Meggyőződésem, hogy céltudatos szervezéssel, az ösztönösséget lehetőleg kizáró munkával pezsgőbbé vághatna iroda.mi és kritikai életünk is. 4 Sőtér István szerint a kritikus „hidat épít a mű és az olvasó közé, visszhangot ver a költői felismerésnek, beavatja az olvasót az író alkotásába, közvetíti mondanivalóját”. Érzésem szerint kritikánk távolról sem tesz eleget ennek a feladatnak. Valljuk meg: a hosszabb lélegzetű tanulmányokat, monográfiákat kevés kivételtől eltekintve szűk réteg olvassa. A szélesebb körű nyilvánosság a tudományos-népszerűsítő szintű, a tájékozódást elősegítő, ízlést formáló, műveltséget gyarapító kritikát, az elemző Írásokat igényli. Az Író és az olvasó közötti közvetítés eszköze számos publicisztikai műfaj is, amely fehér holló lapjainkban. Nem becsüljük meg, s nem is népszerűsítjük értékeinket, mint már említettem, számos jobb sorsra érdemes mű visszhangtalan marad. Az önbecsülés hiányának egyik szomorú példája, hogy máig nincs erkölcsi értéke, rangja a Madách-díjnak, legfeljebb egy szűkszavú közlemény (legtöbbször az sem) tudatja, ekkor vagy akkor ki kapta a díjakat. A lapok minden bizonnyal többet tehetnének az ilyen jó értelemben vett népszerűsítő és elemző írások beszerzése érdekében, de az írók, kritikusok is gyakrabban merészkedhetnének a tudományos-népszerűsítő és publicisztikai műfajokba. Az eddiginél átgondoltabban kell munkálkodnunk az irodalom élő és éltető közegének fölerősítéséért, a közvélemény értéktudatának formálásáért, s elsősorban a már említett visszhangtalan- ság felszámolásáért. Ügy vélem, főleg e feladat megoldásához nem kell különösebb külső segítség. Az irodalom és az olvasó elevenebb kapcsolatáért önerőből is sokat, az eddiginél lényegesen többet tehetünk. Sokat lehetne beszélni a nehézkes könyvterjesztésről, a hazai magyar könyvek sorsa iránt nem ritkán közömbös eladókról, terjesztőkről és más megannyi nyűgről, de e gondok megoldását csak közvetve segíthetjük elő, vagyis e bajok orvoslása nemcsak tőlünk függ. TÖTH KAROLY Nagyon megörültem a Szemle ankétjának. Még ha mind a négy pontjára külön-külön nincs is bátorságom válaszolni, nem rendelkezvén ehhez eleégséges tapasztalattal, néhány gondolatot mégis leírnék. Kritikai életünkkel kapcsolatban a vele szemben támasztott igények szoktak megfogalmazódni. Megérné már egyszer a kérdést úgy megvizsgálni: milyen feltételek lennének szükségesek ezen igények valóra váltásához. Irodalomkritikánk, mint azt Koncsol László nagyon határozottan leszögezi: „van”. És ez nagyon fontos megállapítás; örvendetes, hogy az Irodalmi Szemle is erre alapozza ankétját. De vajon megkerüljük-e a „van-e?” kérdést ezzel a határozott kijelentéssel?
