Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

tünkben „buzgárként törnek föl, gátakat szakítanak” olyan lektűrök, amelyek újra meg újra „elláposítják a művelésre fogott földeket”.

Most, amikor társadalmunk minden területén korparancs és szinte létkérdés a jó munka, a szavak és a tettek egysége, úgy vélem, itt az ideje annak is, hogy kellő feltételeket, alkotó légkört teremtsünk a kritikai gondolkodáshoz. Úgy is, hogy az említett eszmei és esztétikai kritériumokat szlovákiai magyar kulturális intézményeink is következetesebben érvényesítik. Ilyen légkörben, ilyen valóság közepette kritikánk és irodalmunk is színvonalasabb lehet.

2 A választ nagyon rövid visszapillantással kezdem. Turczel Lajos állapítja meg, hogy „irodalmi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a mennyiségi tényező intenzív növelése volt. Ennek a célnak pedig a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktív kritika felelt meg legjobban”. Ez minden bizonnyal helyénvaló megállapítás. A kérdés csupán az, hogy az ilyen szemléletű kritika meddig szolgálta irodalmunkat, mert a későbbiek folyamán mások a „kicsi, de miénk” és egyéb torz szemlélettel, áltoleráns gyakorlattal gátolták a „társadalmi haladás- és esztétikaközpontú” kritika meghonosodását. Mégis, ez a korszerűbb szemlélet — az ismert polemikus cikkek, tanulmányok, irodalmi viták eredményeképpen is — lassan utat tört irodalmunkban. Igaz, napjainkban még mindig csupán néhány kiemelkedő tanulmányban és kötetben találkozhatunk azzal, hogy a szerző kibontja a mű történelmi-társadalmi hátterét, s az az igény vezérli őt, amit Koncsol László így fogalmazott meg: „... az egész kultúra, sőt minden kultúra (...) sorsunk szempontjából, abból a nézőpontból érdekel, hogy tükröződik-e művészetünkben az ember sorsa, s ha igen, hogyan és milyen képet mutat róla. Milyen fogható, az esztétikum által hitelesített jelzéseket ad le az ember helyzetéről, s annak kialakulásáról a történelem által meghatározott tér- és időhatárok között?” Meggyőződésemben legutóbb a már idézett Domokos Mátyás is megerősített, aki a már említett tanulmányában hangsúlyozza, hogy Tőzsér, Koncsol és Zalabai (tegyük hozzá: és mások Sz. J.) kritikusi tekintetének fókusznyílását mindig az az alapkérdés határozza meg, hogy hogyan s mekkora művészi erővel és szuggesztivitással tükröződik az ottani ember sorsa a szlovákiai magyar irodalomban. Ezek a kritikusok az egyes művek vagy folyamatok tárgyalása során, a társadalom- vagy eszmetörténeti és stílustörténeti ösz- szefüggések jelzésével a hiányzó irodalomtörténeti koordinátákra is figyelmeztetnek.”

Vagyis kritikánk egy része iparkodik eleget tenni a kérdésben említett hármas alap- követelménynek, s más fontos igényeknek. Tény viszont, hogy főleg sajtókritikákban, elvétve pedig tanulmánykötetekben is olvashatunk olyan méltatásokat, elemzéseket, amelyek mélyrehatóbb vizsgálódás helyett beérik a tartalom ismertetésével. Sajnos, még ma sem időszerűtlen az, amit Tőzsér Árpád tizenöt évvel ezelőtt írt le: létezik „olyan áltoleráns gyakorlat, amely minden aktivitást szentesít, minden részleges eredményt az értékek közé emel”.

Irodalomkritikánk mai képe tehát felemás, s nem vigasztalásképp, csupán tényként írom le, hogy a szlovák irodalomban sem ismeretlenek ezek a gondok, ott is rámutattak arra, hogy a „műkritika nem teljesíti kielégítően a szocialista művészet analizátorának, értékmérőjének és tervezőjének a feladatát” (Miroslav Válek).

Reményekre jogosító, a fejlődés irányába mutató művek, irányzatok, határozott elképzelések irodalmunkban, kritikánkban is léteznek. Nem látok más utat, mint a mostaninál következetesebben dolgozni, harcolni azért, hogy ezek a pozitív tendenciák erőteljesebben érvényesüljenek.

3 Ügy vélem, eddigi válaszaimból kiderül, hogy a kérdés első részében említett igényes, illetve felszínes kritikai szemléletre egyaránt találunk példát — könyvet, tanulmányt, sajtókritikát — a közelmúltban és napjainkban is. Nagy hiba, hogy a már ugyancsak említett áltoleráns gyakorlat teret, lehetőséget nyújt az esetlegességnek, a felszínességnek és az igénytelenségnek. Vajon milyen szempontok alapján?

Tudvalévőén kapcsolatszegény világban élünk, pedig irodalomban, művészetben különösen szükség van a baráti szóra, a termékeny véleménycserére és vitára, akár lazán szervezett formában is. A gyümölcsöző eszmecserék egyik fóruma, szervezője még inkább a Szlovákiai írók Szövetségének magyar szekciója lehetne, ha rendszeresítené az új könyvekről és más időszerű szakmai kérdésekről rendezendő vitákat. Bízom a szekció