Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)
tudatosítja, hogy megrendelő is: legfontosabb dolgának tehát azt tekinti, hogy kéziratot kérjen. Végezetül ide kívánkozik a közelmúlt jeles kritkusának, Schöpflin Aladárnak találó kijelentése: „Tévhit (...), hogy az irodalom sorsa a kritika kezében van, holott a dolog fordítva igaz: a kritika sorsa az irodalom kezében van.” Kell-e a tétel igazát bizonygatnunk? Aligha. Elegendő, ha egy-két jól ismert példát említünk: Miként Gyulai Pál nem képzelhető el Arany János, Jókai, Mikszáth nélkül, vagy Schöpflin a Nyugat első nemzedékének nagyjai nélkül — hasonlóképpen Belinszkij és Csernisevszkij kritikusi munkássága sem jött volna létre a nagy orosz realisták korszakalkotó művészi eredményei nélkül. Persze mindig voltak jelentős vagy kevésbé jelentős irodalmi korszakok adekvát kritikai visszhang nélkül is — ám a fordítottja (jelentéktelen alkotó periódusnak maradandó kritikája) már kevésbé fordult elő. Marxista irodalomkritikánk lehetősége és felelőssége? — ízlés- és tudatformáló, érték- megőrző és értékteremtő szerepét — azaz: társadalmi funkcióját — felelősségteljesen csak akkor teljesítheti, ha: a létéhez, életműködéséhez szükséges lehetőségeket számára megteremtjük. SZILVÄSSY JŰZSEF 1 Erre a kérdésre csupán hosszabb tanulmányban lehetne kimerítően, s az egyszerűsítés veszélyét elkerülve válaszolni. Koncsol László megállapítását több vonatkozásban igaznak, ám egészében véve — különösen így, szövegkörnyezetéből kiragadva — túlságosan általánosnak érzem. Tömören úgy is felelhetnék, hogy könyve, s még inkább kritikusa válogatja. Kétségtelen, hogy több tény jeles kritikusunk véleményét támasztja alá. Több mint hat évtized múltán sem született meg az alapvető, s a kritikai gondolkodás felnőtt korát is bizonyító csehszlovákiai magyar irodalom- történet. Irodalmunkban, kulturális életünkben sajnos nem ritka eset, hogy még kiemelkedő irodalmi alkotás megjelenését sem tudjuk eseménnyé avatni. Megjelenik több fölfigyeltető új hazai magyar könyv, amelyről csupán néhány soros tartalomismertetés és hasonló szintű recenzió lát napvilágot, semmi más. Folytathatnám a hasonló elszomorító példákat, de ezek eléggé közismertek. Mindezek ellenére — különösen, ha visszatekintek az eltelt évtizedekre, irodalomkritikánk korábbi helyzetére — korántsem reménytelen a helyzet. Elsősorban a hetvenes évektől kezdve több olyan tanulmánykötet jelent meg, amely igényes eszmei és szakmai mércével mérve is kiemelkedő szellemi teljesítménynek minősíthető, s ezek a kritikai munkák meggyőződésem szerint „lerakták egy átfogó értékelés alapjait”. Hasonló véleményen van Domokos Mátyás is (Kortárs, 1985, 7. szám), aki Tőzsér Árpád, Koncsol László és Zalabai Zsigmond könyveit méltatva találóan állapítja meg: „Az ő neveik egyszersmind a tőlük idézett, lehangoló diagnózisok eleven és folyamatos cáfolatát is jelentik. Európai szemhatárú kritikusi és tanulmányírói tevékenységük, az én szememben legalábbis, pótolja szinte a hiányzó irodalomtudományt, mert (...) annak a történelmi-társadalmi szituációnak az alaprajzát is fölvázolják, amelyre egyszer talán az irodalomtörténetírás is nagyobb hitellel és bizalommal építhet majd (...)”. Az említettek, de rajtuk kívül mások is, például Dobos Lásztó a Gondok könyvé ben, nemcsak diagnózissal szolgálnak, hanem — világos koncepcióval is. Esztétikai és kritikai igényességük, járható utat behatároló programjuk reális reményt kínál arra, hogy a csehszlovákiai magyar „toll szántotta barázdából” miképpen irtsuk ki a gazt, hogyan lehet a vadon tenyésző irodalmat a magasabb kritikai igény tudatosításával beoltani, kiseprűzni álműveket, álértékeket. A kérdések kérdése: mik az okai annak, hogy ez a korszerű, életképes szemlélet nem tud kellő mértékben utat törni irodalmunkban, reményre jogosító „ütközetek” (a hetvenes évek derekán, hasonlóan a szlovák irodalomban még markánsabb inpozáns kritikai felvonuláshoz) után ma sem tudott döntő csatát nyerni. Unos-untalan arról beszélünk, hogy irodalmi életünkben meg kell erősítenünk a marxista kritika szerepét, ugyanakkor azonban eddigi helytálló jelzéseit, elemzéseit és következtetéseit nemzetiségi kulturális intézményeink nem nagyon vették figyelembe, s jórészt emiatt irodalmi éle
