Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)
tumregény vagy az irodalmi riport, hanem enyhíthetné valamelyest nemzetiségi életünknek egyik-másik furcsa rendellenességét is. Azt például, hogy szaklap és szervezeti keret híján immár szép számú — állami ösztöndíjjal külhonban végzett! — néprajzos szakembereink közül egyetlenegy sem gyakoralhatja főállásban választott hivatását (legföljebb más természetű napi munkájuk elvégzése után, ha van hozzá erejük és kedvük). 2. A kritikai élet működésének másik alapvető föltétele: a képzett kritikusi gárda. A kettő — publikálási lehetőség és kritikus — egymás nélkül nem létezhet, a kettő egymást föltételezi, kölcsönösen ösztönzi. Persze, a képzettség önmagában nem elegendő; ehhez óhatatlanul társulnia kell oly hivatásbeli — kutatói, tanári, újságírói — feladatkör napról napra való ellátásának, amelynek szerves részét képezi a műelemző tevékenység, a kritika művelése. E feladatkör kialakulásához és állandósulásához megint csak két dolog föltétlenül szükséges: optimális létszámmal működő állandó intézeti, tanszéki, szerkesztőségi munkahelyek. A széppróza vagy a verses műfajok művelői a megmondhatói, mennyire nehezen egyeztethető a rendszerességet követelő alkotó munka a mindennapi munkahelyi kötöttséggel. Legtöbbször egy hosszabb-rövidebb alkotószabadság jelenti az egyetlen megoldást: a kézirat határidőre való leadását. A kritikus helyzete semmivel sem könnyebb, mert ugyanolyan rendszerességgel kell dolgoznia, mint a regényírónak, csak éppenséggel sokkal többet s keményebben, és — mert legtöbbjük nem tagja a szövetségnek — jóval kedvezőtlenebb föltételek között. Gyakran kérdezzük: Hol az utánpótlás? Miért nem találkozunk új nevekkel? Mi történt azokkal, akik egy-egy nekifutás után megtorpantak? Mi okozta elhallgatásukat? — Megannyi kérdés, melyre a válasz, úgy véljük, elsősorban a fenti okfejtésben keresendő. Kazinczyék óta tájainkon a legjobb, legértőbb kritikusok az írók, költők voltak. Mert az elemzés során — lévén az alkotási folyamatnak alapos ismerői — a műveknek azokat a régióit, alkotáslélektani szféráit is feltárták, melyek a tudós kritikusok figyelmét vagy elkerülték, vagy felfejtésükre képtelennek bizonyultak. E hagyományt hazai irodalmunkban ma csupán ketten-hárman követik, ám ők sem a szorosan vett műelemző kritikát művelik elsősorban, hanem inkább egy-egy időszerű irodalmi-esztétikai kérdés megválaszolására vállalkoznak. Pedig fölöttébb jelentős nyeresége lenne kritikai tudatunknak, irodalmi közgondolkodásunknak, ha alkotóink gyakrabban jelentkeznének elemző bírálatokkal, portrékkal, esszékkel. 3. A feladatát folyamatosan ellátó kritikának, az élénk kritikai életnek további föltétele: az írások publikálásának rugalmas szervezése s a lapok irodalmi, kritikai rovatainak koncepciózus és összehangolt szerkesztése. Aligha szorul bizonyításra, mily jelentőséggel bír a szerkesztés hogyanja és mikéntje, vagyis a terv- és programszerű szerkesztés. Példaképekért sem kell messzire mennünk: a nagy szerkesztő egyéniségek közül elég, ha Osvát Ernő és Mikes Lajos nevét említjük. Pedig az ő idejükben még nem létezett olyan — az irodalmi élet egészét koordináló — csúcsszerv, mint ma az írók szövetsége, feladatukat mégis tisztességgel végezték — mert tudván tudták: az okos szerkesztés nemcsak a már meglevő eredményeket leltározza, nemcsak értékformáló és értékmegőrző, hanem a megszületendő értékek világrajöttét is nagymértékben ösztönzi, elősegíti. A nagy szerkesztők szinte kivétel nélkül mindig az irodalom napszámosai voltak, s igen gyakran csak a maguk alkotó munkájának a háttérbe szorításával, olykor feladásával tudták szerkesztői munkájukat elvégezni. De rendíthetetlenül tették, amit kellett, amit a kor megkövetelt tőlük, pillanatnyilag maguk sem tudván, mily sajátos és pótolhatatlan életművet hagynak az utókorra. Ma ily végletes áldozatot senki sem vár a szerkesztőtől; azt azonban mind az olvasó, mind a szakma elvárja tőle, hogy elvi alapozású és korszerű Igényeket kielégítő, dinamikus szerkesztéssel váljék az irodalom motorjává, és — nemzetiségi helyzetünkből adódóan többletként — a nemzetiségi élet óramutatójává. Ma, amikor köreinkben egyre nagyobb méreteket ölt a szellemi restség, a szerkesztői munka plusz feladatként vállalt közéleti elhivatottságú iradalomszervezői tevékenység: egyenesen korparancs. A feladata magaslatán álló szerkesztő nemcsak abból szerkeszt, ami éppen befut hozzá, hanem
