Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

Ahhoz, hogy léphessünk, valóban szükséges egyfajta helyzetfelmérés: jelenleg ennyink van, ám a jövőben ezt és ezt szeretnénk megvalósítani. Ez azonban nem elég. Nem elegendő a puszta minősítés: műkritikánk ilyen és ilyen vagy amolyan ... Hanem választ kell adnunk a miértre, vagyis arra a kérdésre, hogy milyen társadalmi közegben, nemzetiségi-kulturális föltételek között alakult és vált olyanná, amilyen?! S hogy a továbblépés érdekében milyen föltételek, lehetőségek megteremtése válik szükségessé? Az Irodalmi Szemle kezdeményezte ankétnak mindenekelőtt az utóbbi kérdéskört kellene alaposan taglalnia.

Mondanivalónkat tehát az alábbi kérdés köré csoportosítjuk: Mi a föltétele a folyamatos és átgondolt, a megbízhatóan tájékoztató, korszerű és kellő hatásfokú irodalom- kritika létrejöttének? Nyilvánvalóan több körülmény és tényező befolyásolja — közülük mi az alábbi hármat véljük a legfontosabbaknak:

1. fórum — közlési lehetőség;

2. képzett kritikusi gárda;

3. a publikálás rugalmas szervezése.

1. Miként a tudomány művelése nem létezhet napjainkban szervezeti keret nélkül, hasonlóképen az irodalomkritika sem művelhető a súlyához méltó fórum nélkül. S nemcsak azért nem, mert a kritikai vizsgálódás, a műelemzés maga is kivételes felkészültséget igénylő tudományos tevékenység, s mint ilyen, éltető eleme a folyamatosságot és rendszerességet biztosító szakmai és olvasói visszajelzés, hanem a^ért sem, mert a kritika — természetéből, hagyományos feladatvállalásából adódóan — a mindenkori irodalmi élet első mozgatója, koordinálója, s ezért jelenléte a kurrens lapok hasábjain nélkülözhetetlen. Ennélfogva éppen ez a műfaj bírja legkevésbé elviselni az íróasztalfiókban való elfektetést.

Lévén a műkritikának ismeretterjesztő, világnézet- és ízlésformáló funkciója — az olvasó ember művelésében s az irodalmi élet szervezésében pótolhatatlan szerepe —, a kritikus egyszersmind kultúrpolitikus is, akivel szemben mind az olvasóközönségnek, mind a szakmának megvannak a maga elvárásai. Az olvasó megbízható tájékoztatást, szakszerű eligazítást vár napjaink folyamként hömpölygő könyváradatában — a szakma pedig azt várja, hogy elemzései, értékítéletei korszerű esztétikai kritériumokon elapuljanak, s végeredményben használható elvi szempontokat és adalékokat szolgáltasson az irodalomtörténeti rendszerezés, szintézis számára. A kritika gyakran visszajelzi egy- efgy mű sikerét vagy sikertelenségét, társadalmi, olvasói fogadtatását; ilyenkor az olvasók véleményét közvetíti az alkotóhoz. Legtöbbször azonban a műalkotás útját egyengeti az olvasóhoz. Mindezen keresztül törekszik az értékek megőrzésére, s erejéhez mér11 ten ösztönzi az új, korszerű eredmények megszületését. íme, tömören megfogalmazva a kritika feladatköre, a kritika lehetősége és felelőssége. t " 'be;:'

Persze, korántsem elegendő megállapítanunk, így vagy úgy bizonygatnunk/hogy á kritika műnemeinek mily jelentős és pótolhatatlan a társadalmi feladata, az irodaíöftl értését, élvezetét előmozdító törekvésé, míht ahogy áz sém élég, ha elvárásainkban megcsalatván, időnként alaposan odamondogatunk neki. Vitáink rendszerint ennél a pontnál érnek véget, anélkül hogy bármit is elértek volna.

Hogy irodalomkritikánk a föntebb vázolt s a feladatköréből adódó immanens lehetőségeit megvalósíthassa, és megfelelhessen a korszerű követelményeknek, azaz hivatását betölthesse: mindenekelőtt bő közlési lehetőséget nyújtó lapokra lenne szükség! A pillanatnyi helyzet kedvezőtlen, hiszen az Irodalmi Szemlén s az Új Szón kívül egyetlen lapunk sem képes elegendő teret szentelni e műfajnak (az Űj Szó is, politikai napilap lévén, csak korlátozottan és nem eléggé rendszeresen). Amit például a Hét vagy a Nő hétről hétre közöl, az nem kritika, még csak nem is recenzió, csupán; a recenzió rezüméje. Évtizedek során mániákusan ismétlődő s változatlanul időszerű panaszunk, hogy: sem a művészeteknek, sem a tudományszakoknak nincs szaklapjuk. Pédig ma már —• az indulástól számítva — nemcsak az irodalomról mondható el egy igen tisztes mennyiségi és minőségi növekedés, hanem egyik-másik humáp szaktudományról is: mindenekelőtt az irodalom- és történettudományi, a helytörténeti és a néprajzi kutatások eredményeire gondolunk. Ezek a diszciplínák nemcsak hogy elbírnának egy havi folyóiratot, hanem egzisztenciájuk és továbbfejlődésük egyenesen megköveteli azt. Általa nemcsak az Irodalmi Szemle mentesülne a mindent közlés terhe alól, s adhatna helyet olyan — a publikációs lehetőség hiánya miatt! — kiveszőben le\/ő műfajoknak, mint a dokumen