Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

mezés” túlsó oldaláról — léteznek-e a művészetek befogadói között kiválasztottak, vájt fülűek, és — elnézést a szóért — léteznek-e tömegével elhanyagolható botfíilűek. íme, Hermann István közel tíz esztendeje megjelent tanulmányának (Művészet és köz- érthetőség, Oj Szó, 1976. XI. 21.) néhány nagyon idevágó és találó gondolata:

„Ha akadnak írók, filmrendezők, festők vagy bármiféle művészeti ágat művelők, akik az úgynevezett meg nem értettség glóriáját óhajtják a maguk számára, úgy vélem — saját művészetük, saját mondanivalójuk érdekében is kötelesek harcolni a megértésért.

S itt nem a kultúrpolitika megértéséről van szó: mindenekelőtt arról, hogy közönséget teremtsenek maguknak, mégpedig nem sznob és nem klikkszerű közönséget, hanem valóságosat.

Tudniillik abból, hogy a művészet sohasem volt közvetlenül és mindenki számára érthető, legalábbis a modern korban — a polgári társadalom szétszakadott művészete már a romantikától kezdve mítoszt teremtett. Az érthetetlenség mítoszát. A tömegektől való távolodás mítoszát, a művészi zsenialitás és a fensőbbség misztikus glóriáját. De éppen ezt a misztikus glóriát utasította el mindig a haladó művészet.”

Elutasította és elutasítja. Megérteni és megértetni — az irodalom és a kritika közös feladata. De a „csak én érthetem és rajtam kívül mindössze néhány kiválasztott” hamis tétele nem egyéb, mint a fenti sorokban idézett gyáva sznobizmus előre kiszámított, tervszerű, álnok meglovagolása. Egyszerűség és modernség nem egymást kizáró fogalmak. Modernség és erőszakolt, öncélú moderneskedés — azok. Nem igaz az, hagy ami közérthető, eleve nem modern; még kevésbé igaz, hogy ami érthetetlen, az mindig és fenntartás nélkül modern.

A művész, az író a kor árverésének, lelkiismeretének, akaratának megszólaltatója — maga az adott kor. Ezért kétes és olykor veszélyes kibúvó a „személytelenül tárgyilagos” művészet — kritika — fedezéke mögé húzódni: a művészet — kritika — mindig elkötelezett. Ezzel vértezi fel magát az esetlegesség, a felszínesség és igénytelenség sekélyességei ellen; csakis így állhat a társadalom és a társadalmi közízlés szolgálatába. Ehhez azonban, írónak és kritikusnak egyaránt, ismernie kell az adott társadalmat, az életet. A kritika csakis akor közvetíthet író és olvsó között, ha részt vesz az irodalom és az olvasók szembesítésének folyamatában — olvasó nélkül nem létezik irodalom. Kritika sem. Ezért lenne hasznos, ha a kritikusok gyakrabban vennének részt ezeken a szembesítéseken: az író-olvasó találkozókon. Ezzel kerekedne ki a kör, s telítődne hitellel a madáchi tétel: „Együtt alkotánk: osztályrészemet követelem!”

Együtt alkotánk. Valamennyien másképpen — világirodalmi értelmezésben más-más nyelven — és más művészi eszközökkel dolgosunk. S mégis valamennyien egy cél^feié törekszünk. A művészetek, s bennük az irodalöm és a kritika egyetemességét csakis a művészetek, s bennük az irodalbiii és a kritika társadalmi, politikai elkötelezettsége húzhatja létre, Szilárdíthatja meg, téhetl élötfé és éltetővé. ' í'jjóíJ •• < t Í89ilaűi9sayg99l b sdéyfeii g93Üi9xayg9 sb :lnIÉsinfiloiq sb }X9 vg Ei to l A .Jfi9Í9l ÍĎJBI/Iuci 291(léS89V ínB1Byg9 B1Ä1T1ÔS2 BJÜtíttl 8í> SÉlOJÜB —- ií . i ’ \!i! RÉVÉSZ BERTALAN Brn íBtBlobnng JtollBv löigsaü sayg9 SB jlsu I -iol Ü'i9sayg9 sb >Í6aO .liinév nca’iovg ,?UI[9i nBdafilBimolgsra 6 jÍBea 9Jí9li9 sb ííMíűib A szerkesztővel egyetértve miszerint „{...) ankétuhkat abban a reményben rendezzük, hogy a problémák elméleti felvetése, megvitatása a gyakorlatban is meghozza a kívánt eredményeket, változásokat” —‘tesszük meg megjegyzéseinket. Persze; egy ankét

— legyen az bármilyen gondosán szervezett, s bővelkedjék bár a problémák legmélyebben ható elemzésében — aligha hozza meg egyik napról a másikra a kívánt eredményeket, de kedvező esetben jó ideig napirenden tarthatja és sürgetheti a feladatok él- végzését. • • Milyen is napjaink hazai műkhtikája? Időnként el-elhangzanak ilyen-olyan diagnosztizáló megállapítások, attól függően, hogy ki-ki milyen minőségében mondja. Ha az író „csak” a maga nevében beszél, akkor rendszerint így fogalmaz: irodalomkritikánk nem követi az irodalmi élet lépéstempóját, koncepciótlan, nem eléggé fölkészült és differenciált, esetleges és alkalomszerű, nem eléggé elvszerű és elemző, hiányoznak egy-egy műfaj és életmű alaposabb elemzései, szintézisei. Ha viszont az író tisztségviselőként, tehát elsősorban hivatalát képviselve nyilatkozik — abban az esetben már ilyesfajta megállapítás születik: szervezeti kereteinkkel elégedettek lehetünk, lehetőségeink kifogástalanok, most már csak írni kell...