Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

követelményét illetően, kritikánknak van egy élő, kihangsúlyozottan élő példaképe, az irói hagyatékában és példamutatásában élő Fábry Zoltán, aki — szlovákiai magyar író — a goethei 3000 év magaslatáról és rendszerességével figyelte és vigyázta az irodalmat és az életet. (Megint csak: ifjúkora tévedéseivell egyetemben, noha ezek a tévedések — mai szemmel nézve s kifejezetten az irodalomról szólva — olykor nem is voltak any- nyira céltévesztettek, hiszen Fábry — vaktában kiragadva két hangsúlyos példát — Kassákot, Móricz Zsigmondot nem művészetükben, hanem egy-egy általa méltatlannak vélt elkalandozásukban marasztalta el.)

Tudom, hogy a kritika „rendszerességének” hiányát némelyek — sokan — majd a lapok „rendszeres” kritikai rovatának a hiányával, fogyatékosságaival óhajtják megokolni. De én az illetékes szerkesztőket kérdezem: hány olyan „rendszeresen” alkotó kritikust ismernek, aki rendszeresen egy-egy választott műfaj elkötelezettje, s aki rendszeresen küld a rovatnak írásokat? Noha — s most ismét a fiatalokról, az utánpótlásról, s ezúttal immár a fiatalok „szakmai” neveléséről beszélek — az említett tanszékeken, szemináriumokon pontosan és rendszeresen ilyenfajta írásokat kell alkotniuk, mert ezt kell tenniük. Aztán, kikerülve az élet és az irodalom porondjára, megfeledkeznek az egészről, s abbahagyják a penzumokat.

Egy lényeges és bizonyára sokakat nyugtalanító kérdést azonban semmiképpen sem szeretnék mellőzni, orvul elhallgatni. A kritika rendszerességét — mint minden irodalmi alkotásét — ösztönözni és serkenteni kellene. Ugyanúgy, mint a többi irodalmi alkotásét. Tematikus pályázatokkal, alkotói versenyekkel, ösztönző díjazással, jutalmazással. Ez a műfaj is ugyanannyi kockázattal, veszéllyel, rázós „hivatalbeli” ártalommal jár, mint minden egyéb alkotás és munka.

A megfelelő ösztönzés feltétlenül hozzájárulna ahhoz, hogy — lépjünk ismét tovább

— kritikánk „bátorrá, elvszerűvé, lényegbelátóvá, mélyebbé” váljék. Mert nem lenne többé egy szűk kör olykor becsületből, olykor — valljuk be — fanyalogva vállalt kiváltsága, hanem állandó műfajjá erősödnék. Függetlenül a baráti (ma nekem, holnap neked) kapcsolatoktól és függésektől: olyan kritikává, amely nem lát maga előtt egyebet, csak az alkotást és csakis az alkotást, a mű értékét, az írásnak az olvasóra, a társadalomra gyakorolt üdvös és jelentős, embert, szocialista embert formáló — vagy lanyha, félrevezető, jelentéktelen hatását.

Minden a társadalomért van. Az irodalom is. A kritikus bátorsága, elvhűsége, mélyreható, a lényeget kiemelő elemzése is.

2-3-4 Az ankét további három kérdése szervesen összefügg egymással, és szervesen kapcsolódik a már elmondottakhoz. A megértés, értelmezés és értékelés alapvető követelménye a kritikai elemzés legfontosabb feladatát, küldetését — magát a kritika létjogosultságát érinti. Előfeltételük — mint tudjuk — a közérthetőség, az egyszerűség. Csakhogy ezt az egyszerűséget profanizálni: az egyszerűség helyébe a leegyszerűsítést helyezni — alkotás és kritika számára egyaránt veszélyes buktatót jelent. A francia Anato;e France-nak az egyszerűségről vallott gondolatai ma is érvényesek: „Minden, aminek az értéke csak a megformálásban rejlik, gyorsan vénül. Csak az egyszerű forma lehet tartós. De a természet sem egyszerű, és a művészet sem lehet egyszerűbb nála.” A művészet nem lehet egyszerűbb a természetnél, az életnél. Valahányszor ezekre a sorokra gondolok, mindig úgy érzem, a végükre rengeteg felkiáltójel kívánkoznék.

S. lám, a magyar Kosztolányi Dezső megtette, amikor tovább szőve Anatole France gondolatmenetét, így vall: „Az egyszerűség csak akkor tartalmas, ha van mögötte valami. Ehhez igazság kell és alázat.”

Igazság. A kor igazsága. Az élet és a társadalom igazsága. A ma emberének igazsága —. ez az, amelyet az olvasó, a ma embere megért, és okítás nélkül is értelmez és értékel. Az alázat szóhoz, politikai és társadalmi értelmezésben, elutasító képzettársításaink fűződnek — az irodalom szótárában talán műfordítói alázatról, odaadásról beszélhetnénk. De Kosztolányi nyilván az alkotás, az elvégzendő munka — minden elvégzendő emberi munka —, s nem utolsósorban az olvasó iránti köteles tiszteletre gondolt. Az Olvasó megbecsülésére. Mert hiszem és vallom: az olvasó lebecsülése a legdurvább, legvisszataszítóbb vétek, amellyel író — kritikus — az olvasót, a ma emberét, a közízlést sértheti, megbánthatja. S ha idézetekkel kezdtük, a példázatok teljességének s a kérdés pontos megvilágításának kedvéért folytassuk idézetekkel, ezúttal az „értei-