Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)
létrehozását, a szervezett munkát. Talán hasznos lesz az irodalmi művek születése szempontjából. S mindig jobb tenni valamit, mint nem tenni semmit. RÁCZ OLIVÉR 1 Egyetértek Koncsol László megállapításával, különösen ami az elmarasztaló jelzőket illeti. De vegyük sorra az észrevételeket. Nem eléggé differenciált; nem is lehet — hellyel-közzel ugyanaz a féltucatnyi kritikus ír kritikát líráról, epikáról, drámáról, s ha erre a meg nem nevezett fél tucatra gondolok, a további elmarasztaló jelzők legtöbbjét el is hagyhatnám. Csakhogy itt most egy adott és általános helyzetképről van szó, s éppen ezért ezt a tárgykört messzebbről és mélyebbről szükséges megközelítenünk. Talán abból az alapvető kérdésből — és tényből — kiindulva, hogy voltaképen ki ír a csehszlovákiai magyar irodalom belső berkeiben kritikát, műelemzést, könyvismertetést, recenziót? A válasz megtámadhatatlanul egyértelmű: az — és csakis az, beleértve az említett fél tucatot —, akit erre felkérnek, kifejezetten (gyakran minden szerkesztői, főszerkesztői ékesszólást elővéve, nógatva, sürgetve) felszólítanak. A kritika (könyvismertetés, recenzió, elemzés) tehát mifelénk nem spontán közlési vágyból fakad: erről a műről írnom kell, közölnöm kell az észrevételeimet, izgatott lelkesedésemet (unott lehangoltságomat), az élményt és gyönyörűséget (a csalódottságot és kiábrándulást); erről a könyvről közölnöm kell a véleményemet az irodalom hozzám hasonló olvasóival, az irodalmi élet figyelőivel, s nem utolsósorban — a szerzővel. A szerzővel s más művek szerzőivel, hogy okuljanak. Vagy — okítsanak: vitjázzanak velem. Nem, ilyesmiről szó sincs. A kritika, a mi kritikánk felkérésre (felszólításra!) készül; ma líráról, holnap regényről, novelláskötetről (ugyanannak a szerzőnek a tollából!), drámáról, színházi előadásról, holnapután (kiskedden) műfordításról. Természetesen ez „is” lehetséges. Vannak — akadnak kritikusaink, akik minden műfajról képesek felkészülten, elemző elmélyültséggel írni, s nemcsak az olvasó (a szerző), hanem az irodalomelmélet, irodalomtudomány számára is van mit mondaniuk. De nincsenek egy-egy meghatározott irodalmi műfaj helyzetét, fejlődését, alakulását par excellence figyelemmel kísérő, ha úgy tetszik, specializálódott kritikusaink. Ezért nem lehet kritikánk eléggé felkészült. S itt most nem kifejezetten és csak a „szakmai” felkészültségről van szó. Főiskoláinkról évente szép számmal kerülnek ki irodalomszakos fiatalok. Sokan maguk is írnak, írni kívánnak közülük. Lírát, prózát, hangjátékot — mindent. Csak kritikát nem. Holott az irodalomtörténet arról tanúskodik, hogy az irodalom — minden nemzeti irodalom — legavatottabb kritikusai mindig a legjobb, legavatottabb írók soraiból kerültek ki. Vagy bővítsük a kört: az írók soraiból — Gyulai Pál, Bajza József a maguk korában nem tartoztak az írói élvonalba, de a kritikai élvonalba igen; a feledhetetlen Schöpflin Aladár írói munkássága nem volt túlzottan számottevő, irodalomtörténeti, kritikai munkássága azonban halhatatlan. És folytathatnánk a sort a végtelenségig: az irodalmat zömmel mindig az irodalomban Jártas iró-kritikusok egyengették. Másfajta elgondolásaikkal, sőt tévedéseikkel egyetemben. A költőnek, Berzsenyinek is joga van tévedni; a kritikusnak, Kölcseynek miért ne lenne? Madáchnak, a költőnek megadatott, hogy megírja kora — és korunk — egyik legnagyobb remekművét; Aranynak, a költőnek megadatott, hogy beleszólhasson Madách alkotásába. Kritikánk nem eléggé felkészült: író, aki sohasem írt kritikát, tanulmányt, a tulajdon alkotását sem ismerheti híven, nem lehet képes a mesterség tulajdon műveire is érvényes szabályait, titkait maradéktalanul felmérni. Vallom és hiszem, hogy az író a mások művéről írt tulajdon bírálatából is tanul és okul: a kritika hat és visszahat. Mert végső fokon az író is olvasó, akire termékenyítően, olykor döntően hatnak mások alkotásai (még akkor is, ha makacsul tagadja ezt: pontosan ilyen jogon tagadhatná a körülötte zajló élet közvetlen és közvetett hatásait is) — a kritikus azonban mindenekelőtt és elsősorban olvasó: akarva, nem akarva az olvasót szólaltatja meg, az olvasót kell, az olvasói, társadalmi közízlést köteles képviselni és megszólaltatni. Akkor hát miért nem eléggé felkészült? Mert — lépjünk tovább' — nem eléggé rendszeres. Holott, pontosan a rendszeresség
