Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

telen recenzió jelent meg, az is a műfaj megkívánta igények teljes mellőzésével, vagy egyenest azokkal ellentétben. Leginkább még Lacza Tihamér hozzáállása értékelhető, de bátortalansága visszafogta, így az egész nem lett hasznos cselekedet. Gál Sándor szubjektivitása pedig határtalan mellébeszélést eredményezett.

Vagyis nekem nem segített semmit a kritika. Az olvasónak sem. A könyvet (könyveket) oly kis példányszámban adják ki, hogy a legtöbb még a kritika megjelenése előtt elfogy. így a recenzióknak alig van értelmük. Inkább komoly műelemzésre volna szükség, mely eligazítaná az olvasót a könyv értelmezésében, felfedné az író szándékát, elemezné a hőst (hősöket) és a környezetét; mindazt, amit az író kifejteni szándékozott.

Ilyen írások nem születnek. Vagy csak elvétve. A megnyújtott recenziókból a legalapvetőbb hiányzik: a szavahihetőség, az állítások hitele, az érvek alátámasztása.

Én jobbára olyan könyvekről írók recenziót, melyek megnyerték a tetszésemet; a kritikus rákényszerül olyan művek megbírálására is, amelyek nem nyerték meg a tetszését. Ilyenkor segíti őt objektivitása (nem szubjektivitása!), felkészültsége, tudása, ilyenkor válik kritikussá. Mennyire bír megbirkózni a művel — és annak szerzőjével. Hárman viaskodnak. A küzdelemnek véres, beszédes nyoma kell hogy legyen.

Hol az a nyom?

Mintha nálunk csupa tartalmatlan írásmű születnék. Nincsenek kiemelve, megvizsgálva, körüljárva a megalkotott hősök, nincsenek megvizsgálva a jelenségek, sem a közeg, amelyben a mű született. Az író hőst teremt, és hozzá a megfelelő környezetet. A kritikusnak — akarva-akaratlanul — ismerkednie kell ezzel a léthelyzettel, s latolgatnia: mennyire élő, mennyire igaz. A jelenségek és a mű ismeretében hozhatja meg végső ítéletét.

Nálunk elhallgatnak vagy magasztalnak [néha „lehúznak”) valakit (valamit). Mindkét véglet helytelen. A tehetséges írásműnek (tehát minden nem dilettáns alkotásnak) vannak erényei, hibái, van mondanivalója az olvasók, az emberiség számára. Mindez nem maradhat rejtve a kritikusok előtt! Én azt vártam a műkritikától, hogy többet mond el a könyvemről, mint amenyit én tudok róla, hogy még jobban feltárja azt a világot, amelyet én csak feltárni igyekeztem; rávilágít, meddig jutottam el az anyag feltárásában, s megsejteti a célt. Egyszóval: többet (nem mást!) mond el a könyvről, mint amennyit az író maga is tud róla. Egy csomó kérdés gyötri az írót, a dilemma határán születik a mű. Az olvasót is egy csomó kérdés gyötri, és ezekre a művekben keresi a választ. A kritikusnak ismernie kell ezeket a kérdéseket: az íróét is, az olvasóét is. Neki ezekkel a kérdésekei foglalkoznia kell. Világossá kell tennie, hogy miről van szó. Mit kaptunk ezzel a könyvvel, kik azok, akik életre keltek benne. Közülünk valók-e, s menyiben segít a mű önmagunk megismerésében, a társadalmi problémák feltárásában.

Ehél^ŕf1 tíiiť'käptam: -hogy küszködöm az anyaggal [mintha az írás nem küzdelem volna), hógy kevéíset írók (itiiötha a Kiadói és közlési viszonyok oly nagyszerűek volnának),1 hogy itiináíg ‘önmagámról1 beszélek (iöintha az írás nem a lélek kitárulkozása volna), sőt odáig ;is elmentek, hogy kizárólag családi életemről írok, s a kötet záróírása az egyiknek tetszett, a másiknak nem [mintha á kritika tetszésen vagy nemtetszésen alapulna). Hogy higgyek neki? A lényeget, az egészet senki sérti vizsgálta meg!

Az ilyen kritikusi alapállásból nem sok haszon származik, .vieltegnayga jIoslížíu -ii9l an J*i9í0i íl9ny9aoIö>l .jíenaitáHiuJ fi ;inb9väl rifiv sgo[ p.i áoniynssasiaa .jteaön':-*' A

3 Élőbbé kell tenni irodalmunkat;. A megteremtett hősöket'.a kritikusoknak kell bekapcsolniuk a vérkeringésbe. Figyélni kell a könyvekímegjelenését, és támogatni, „hajtani” az írót határidőkkel, anyagi ösztönzőkkel, s harcolni a művekért, a művek mielőbbi megjelenéséért. Né érezze až író, hogy csak úgy, önmagának ír. A közösségnek!

Magas szintű műkritika hiányában a művek sem válnak azzá, amivé válhatnának: hatóerővé. Visszhangtalanul hullanak a feledés mocsarába, és ez nem valami nagy inspiráció. Hiányoznak a vitalehetőségek, nem csapnak össze a vélemények, hogy a problémák tisztázódjanak. A mellébeszélés, a rossz szándékú véleménynyilvánítás is magára marad. Senki sem igazítja ki-, senki sem rakja helyükre a dolgokat. Hiányzik a rugalmasság, az azonnali reagálás lehetősége. Mindez torzulásokhoz vezet. Az elemző, mély, igaz és objektív műkritika nélkül tévútra csúszhat egész irodalmunk. A jelentéktelen dolgok léphetnek a jelentősek helyébe.

Ezért — bár nem vagyok híve semmilyen intézményesített gyakorlatnak elképzelhetőnek, talán most szükségesnek is tartom a koordinációt, a kritikusi csoportok