Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

dalmi életet, tehát ismeri a művészettel szemben támasztott igényeket, s ennek értelmében hat az alkotókra.

Társadalmunkban a műkritika nemcsak a „bennfentesek” szűk körének az ügye. A kultúra növekvő demokratizálódása folytán a kritika — széles körű publicitásának köszönhetően — társadalmi funkciót tölt be. A műkritika irányadó útmutatása nélkül elképzelhetetlen az alkotó tevékenység további pozitív irányú fejlődése, de a széles néptömegek figyelme és érdeklődése is.

A műkritika nemcsak az alkotókra van hatással, hanem az olvasókat, nézőket is informálja, eligazítja az alkotás jelenlegi kérdéseiben, tehát formálja az esztétikai és társadalmi tudatot. Szocialista társadalmunk éppen ezért szentel a műkritikának óriási figyelmet.

Miben látom a műkritikánkban fennálló helyzet megváltoztatásának lehetőségét?

Elsősorban a hatékonyabb, jobb irányításban. Az írószövetségnek, a lapok főszerkesztőinek és rovatvezetőinek nagyobb gondot kell fordítaniuk a marxista műkritika színvonalának emelésére. Fontos inspirációs forrás ehhez Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának a műkritikáról 1972-ben hozott határozata. Ez a jelentős pártdokumentum négy fő feladatra hívja fel a műkritika figyelmét:

— mélyen elemezni az alkotói folyamatok törvényszerűségeit;

— sokoldalúan elősegíteni a lenini alapelveknek — a pártosság és a népiség elvének

— megszilárdítását;

— harcolni a művészet magasabb esztétikai színvonaláért;

— a művészet minden területén határozottan szembeszállni a burzsoá, formalista esztétikai koncepciókkal.

Az írószövetségnek figyelemmel kell kísérnie és rendszeresen értékelnie kell a marxista műkritika színvonalát, az Irodalmi Alapnak pedig anyagilag is érdekeltté kell tennie azokat a kritkusokat, akik az osztályszempontot érvényesítik, s bírálataikban a lenini alapelvekből, a pártosság és a népiség elvéből indulnak ki.

A Komenský Egyetem magyar tanszékén, valamint a nitrai Pedagógiai Fűiskola magyar tagozatán nagyobb figyelmet kell fordítani a jövő műkritikus-nemzedékének a nevelésére.

2 Engedjék meg, hogy a második kérdésre adott válaszomat Miroslav Válek nemzeti művésznek, az SZSZK kulturális miniszterének A művészet mércéje az élet című, a bratislavai Pravdában közzétett cikkéből kiragadott idézettel kezdjem. Válek itt a szlovák műkritika jelenlegi helyzetét értékeli, rámutat a hiányosságokra és azok okaira, keresi a helyzet megváltoztatásának útjait. Bár Válek a szlovák műkritikát elemzi, az általa feltárt helyzetkép teljes mértékben a csehszlovákiai magyar műkritikára is jellemző:

„A 70-es évekbeli impozáns és imponáló kezdet után nem haladt előre munkájában szisztematikusan, nem dolgozta fel elég alaposan téziseit, amelyeket maga tűzött maga elé, nem tartott lépést a Szovjetunió és más szocialista országok marxista művészet- tudományával, úgy tűnik, nem sokkal járult hozzá a fejlődéshez, és nem szívesen konstatálom, hogy nagyon keveset nyújt mindennapi kultúrpolitikai gyakorlatunknak. Ebből az következik, hogy a logikus és összpontosított erőfeszítéshez, amely társadalmunkban, tehát a művészetben is, a mennyiségből a minőségbe való átmenethez vezet, a műkritika nem tölti be elégségesen a szocialista művészet értelmezőjének, értékelőjének és népszerűsítőjének szerepét. Ezért érthető, hogy jelenlegi művészeti életünkben olyan szerzőkkel, véleményekkel találkozunk, akiknek és amelyeknek ott semmi keresnivalójuk. Jó táptalajra talált a középszerűség, és ami a műkritikát illeti, szót kapott a volunta- rizmus, s elég csak egy kicsit odafigyelni a napi és a szaksajtó hasábjaira, hogy észrevegyük: a tudományos elemzés helyett a felületes véleményezés került előtérbe.”

Nem szeretnék minden csehszlovákiai magyar műkritikust egy kalap alá venni és elmarasztalni, de — sajnos — az utóbbi időben nagyon kevés olyan kritika jelent meg, amelyről egyértelműen meg lehetne állapítani, hogy eleget tett a joggal elvárt hármas követelménynek. Az okokról már részben szóltam, de külön kiemelném közülük az elégtelen szakmai és politikai felkészültség kérdését. Ugyanis ez az alfája és ómegája nz egész problémakörnek.