Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)
Ezzel — tovább fűzve a kérdést — elsősorban arra válaszoltam, hogy bízom a nemzetiségi irodalom jövőjében. S ha van irodalom, akkor csak átmeneti jellegű lehet a kritikai élet üresjárata, kihagyása vagy hiánya. Az irodalom iránti érdeklődés ma is jelentősebb, mint a jelenlegi kritikai élet. A pezsgő irodalmi légkört azonban az alkotó viták, sajtóbeli ankéíok stb. jelentik. Egyiknek sem vagyunk ma bőviben! Az író-olvasó találkozók ennél rendszeresebbek, sőt (sokszor) tartalmasabbak is. Egyébként a műkritika nem szívesség az olvasó (közönség) vagy az irodalom (művészet) számára, hanem az adott kor társadalmi rendjének elsőrendű (eminens!) érdeke, hiszen az uralkodó (nálunk: a tudományos) világnézet szemszögéből kivanja betoiyasuim a Közönségét. Az elnevezés a görög krinoein (’ítélni’) szóból származik, s már a hellenizmus idején felismerték jelentőségét. Mondanunk sem kell, hogy sokszorosan érdeke a szocialista társadalomnak, hogy az esztétika — Gorkij szavaival élve — a jövő etikájává (erkölcsévé) váljék. Ez a művészet jövője . .. Nem a verbális kéjelgések, önmutogatások, hanem a jövőt építő művek lehetnek az emberi nem igazi és őszinte szövetségesei. Üdvtani receptek helyett (erre is volt példa az ötvenes években) a „felhalmazott tudás' (Lenin) törvényszerű fejlődése biztosította eddig is a szocialista kultúra jövőbe vezető útját. A művészet sikere így egyfajta előlege is a jövőnek. Az író—kritikus—olvasó közötti (hiányos) kapcsolatról (ezt sugallja a kérdés is!) a humorista sziporkázó bölcsessége jut az eszembe. Feleki László így fogalmaz: „Ha valaki elbukik, és azon kesereg, hogy senki sem emeli fel, gondoljon hálával azokra, akik csak átlépnek rajta”. Kegyetlen igazság, ennél kegyesebb csak az lehet, ha nem az „átlépést” tartjuk az adott tárgykörben szerencsének, hanem az „előrelépést” kötelességnek. Eklektikus esztétikai ítéletek helyett ugyanis a marxista esztétikai normák következetes érvényesítése a társadalmi mozgásterek érzékenyebb ismeretére is ösztönözhet bennünket. Marxtól tudjuk, hogy a dolgok léte teremti meg az irántuk mutatkozó szükségletet. Az irodalom léte már megteremtette az iránta való szükségletet, így — nálunk — csak a segítő, vigyázó és odafigyelő szerkesztői munkán múlik, hogy a kritika üresjáratai megszűnjenek, s az író és olvasó közötti kapcsolatteremtésben a hazai magyar sajtóban is elfoglalja azt a helyet, melyet a szocialista társadalom biztosít számára. Alibik, magyarázkodások és önigazolások helyett alkotó hozzáállásra (hozzáértésre?) van szükség, hogy a csehszlovákiai magyar műkritika az egyetemes kultúra javát éppúgy látókörébe vonja, mint a szocialista nemzetiségi kultúra értékeit, vállalva a humanista és internacionalista célok nemes szolgálatát. KLIMITS LAJOS 1 Koncsol László idézett megállapításával én is teljes mértékben egyetértek. Valóban: kritikánk van, hiszen sajtónkban szép számban jelennek meg írások irodalmunkról, színházi előadásainkról, központi rendezvényeinkről, kulturális életünkről. Az írások színvonalával azonban már aligha lehetünk elégedettek. Miért? Nem olyan egyszerű rámutatni az okokra, mert ezek különbözőek. Senkit sem kívánok megsérteni, de a „kritikákat” írók nagy része gyakran felkészülés, tapasztalat és gyakorlat nélkül csöppent bele a „szakmába”. Mások az amatőr mozgalomból kerültek ki, ott szereztek némi áttekintést kulturális életünkről, a „szakmáról”, s ezt kamatoztatják írásaikban. Megint másokat pedagógiai vagy irodalomtudományi főiskolai végzettségük jogosít fel az írásra. Nem akarok szólni azokról, akiket rejtett művészi ambíció vezérelt, s akik egész kulturális életünket — gyakran társadalmunk célkitűzéseitől elvonatkoztatva — a saját ízlésükhöz szerették volna igazítani. De folytathatnám tovább is. A lényeg az, hogy az igazi, kultúrpolitikailag és szakmailag egyaránt megalapozott, marxista tudományossággal megírt műkritika ritka, mint a fehér holló. Hogy miben látom napjainkban a műkritika feladatát? Az igazi kritikus szakértelemmel, tudományos szinten értékeli a műalkotásokat. Ismeri az aikotás módszereit, a művek értékrendszerét, tisztában van az adott művészeti ág történetével és perspektíváival. Társadalomtudományi ismereteinek birtokában a műalkotást bele tudja illeszteni a társadalom struktúrájába. Figyelemmel kíséri a társa
