Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

vannak. Ennek ellenére szükség van arra, hogy a kritika (tanulmányokkal, cikkgyűjteményekkel) „közművelődési szükségletet” elégítsen ki. Ezekben a kötetekben, Írásokban az egyéni szempontok felvetése éppannyira természetes, mint a tárgyilagosságra való törekvés. A kritika ugyanis a legkevésbé sem azonosítható az általános szabályok dogmatikus (merev) alkalmazásával, gépies belemagyarázásokkal stb. A kritika — Bé- ládi Miklós megfogalmazásával élve — „nem számonkérés, hanem megfigyelés, elemzés, érzékenység és fogalmi tisztázás szétbontathatatlan egysége”. S mint ilyen, nem lehet monopólium, mivelhogy az Ítélkezésre senkinek sincs előjoga. A kritika az értékek felfedezését, a minőségek megkülönböztetését és az esztétikai ítélet megfogalmazását vállalva egyengeti az Irodalom és a művészet útját. Az összevetés, a hasonlítás és a megkülönböztetés felelősségéből adódik, hogy mindez csak elméletileg tisztázott elvekkel és fogalmakkal végezhető el.

A „megértő” kritika a mű legteljesebb megértésére vonatkozik, és távolról sem jelentheti az elnézést, az elvi és esztétikai szempontok feladását, a műközpontú marxista kritikai elvek mellőzését. A mai kritika hiányosságát nem az alapvető szempontok mellőzésében, inkább a szintetizáló jellegű tanulmányok hiányában látom. Olyan írásokra gondolok, amelyek a fejlődés egyes korszakait, az írói, művészi pályákat stb. ítélik meg. Bármennyire változhat ugyanis az életmű (s a kritikai szempontok), az irodalomtörténet számára felbecsülhetetlen segítséget jelentenek a művek fogadtatását rögzítő írások. A kritikus számára ugyanis a mű maga és ami benne rejlik (amilyennek látjuk) együttesen kínálja a véleményformálásnak, az értékek felismerésének (és kiválasztásának) lehetőségét. Az értékek kiválasztása, sőt rangsorolása azonban kritikai gyakorlatunk leggyengébb pontja.

3 Inkább „alkalmazott” esztétikát mondhatnánk. A műkritika azonban nem azonosítható az irodalomtörténettel, nem is helyettesítheti azt, viszont a segítségére lehet. Az igaz, hogy a kritika sem mellőzheti a történeti összefüggéseket (s az irodalomtörténet sem lehet meg a kritikai mércék, történetiség és a korabeli értékrend szembesítése nélkül), mégsem helyettesítheti az irodalomtörténetet. Ez utóbbi hatásköre ugyanis olyan területekre is kiterjed (irodalomszemlélet, az irodalom szerepének, szervezettségének vizsgálata, szöveg- és forráselemzések stb.), melyekkel a kritika nem foglalkozik. Olyan értelemben lehet csupán az irodalomkritikát a „jelen irodalomtörténetének” tekinteni, amennyiben közművelődési szerepet vállalva (művek, életpályák összehasonlításával, műfaji kérdések elemzésével, értékrangsorok kialakításával) részt vesz az irodalmi tudat formálásában, a közvélemény alakításában. Egyébként az irodalomtörténet a megmondhatója, hogy a sors hogyan vert végig azokon a rangsorokon, melyeket korábbi korok alakítottak ki. Elég Ady Endre vagy József Attila példájára hivatkozni, de említhetnénk Balassit, Csokonait, Petőfit s a világirodalom megannyi óriását, akik küszködve és koruk elismerését nélkülözve is vállalták a rájuk mért feladatot. És hány egykori „óriás” vált halála után az irodalom (művészet) törpéjévé . ..

E téren — nemzetiségi vonatkozásban — elsősorban azt látom sürgetőnek, hogy megszűnjék a kultúrával és a művészettel szemben táplált elfogultság, érdektelenség, szemléleti és szemellenzős hozzáállás. Az életre kellene ügyelni, és tudomásul venni, hogy a szocialista kultúra a jövő szövetségese, s a nemzetiségi kultúra — minőségi feladatait vállalva — a szocialista kultúra részeként épülhet a holnapba. Ha kritikai életünk ismét vállalni tudja a gorkiji „tisztességesen vitatkozni és tisztességesen más véleményen lenni” elvét, akkor sem a nemzetiségi irodalom vagy műkritika, sem az igényes publicisztika nem lesz a nemzetiségi sajtó terhére, s a kritikai igényesség „felülről” sugalmazott szándékához is közelebb kerülünk.

4 A nemzeti (nemzetiségi) jellegét a kultúra és művészet meghatározó módon hordozza. Egyéb ismérvek mellett a „lelki alkat” formálása szempontjából is pótolhatatlan a szerepük. Ha valakit megfosztanak kultúrájától, nyelvétől, emberi lényegéből vet- kőztetik ki. Nem véletlen, hogy az uralkodó osztályok elnemzetlenítő politikája a nemzeti kisebbségek kultúrája ellen irányult. A szocialista eszmeiséggel eleve összeegyeztethetetlenek ezek a törekvések, s mi sem természetesebb számunkra, mint a kultúrák együttélése, felvirágoztatása, közeledése és kölcsönös megismerése. S az is, hogy „ki-ki maradjon meg annak, aminek született” — ahogy Peter Colotka szlovák miniszterelnök mondta az idei gombaszögi ünnepségen.