Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

becsületes alkotó munka és a szellemi élet növekedését vigyázó marxista műkritika lehet.

Vitatkozni lehet azzal a nézettel is, hogy műkritikánk nem elég felkészült. Ezt általában azok terjesztik, akik íróként, drámaíróként, képzőművészként nem eredményesek, vagy sikeresebbnek szeretnének látszani. Bár a kritikában az önáltatások sem ismeretlenek, a műkritika becsületét továbbra is az méri, ha tárgyszerű és elvszerű marad, s haragudni tud a fércművekért. A két világháború között egyébként az esszé és a közírás — köztudottan — magasabb színvonalú volt, mint a szépirodalom. A felszabadulás után két évtizeden át Fábry Zoltán biztosította a műfaj vezető szerepét. S bár a hetvenes években jelentős szépirodalmi alkotások születtek, a műkritika felkészültsége, teljesítménye ma sem rosszabb, mint a szépirodalomé. És ez annak ellenére is elmondható, hogy az esszé műfaja az utóbbi években szerényült, s a közírás, irodalmi publicisztika (ide értve az új nemzedék jelentkezését is) teljesítménye — „érdeklődés” híján

— teljesítőképessége minimumát sem adja. A csehszlovákiai magyar sajtó — tisztelet a kivételnek — feladta a közírás erényeit, s messze lemaradva a cseh és szlovák sajtótól a kényelmesen szürke lapszerkesztés gyakorlatát gyötri. Míg például a Nové slovo, a Pravda, a Rudé právo hasábjain időről időre feltérképezik egy-egy művészeti ág feladatait, lehetőségeit, s az alkotó egyéniségek bemutatásán, szerepvállalásán keresztül is képet nyerhet az olvasó az eredményekről s az időszerű kulturális feladatokról, addig a csehszlovákiai magyar sajtó jobbára szemlélője, vagy legfeljebb krónikása a formálódó új szocialista kultúrának. Jellemző, hogy a szellemi műhelyek kérdésével, problémáival az elmúlt hónapokban a Nő, részben a Hét és a Tábortűz foglalkozott. (Az Irodalmi Szemle ilyen irányú törekvéseit természetesnek tartom, bár távolról sem elégségesnek!) A formálódó új szocialista kultúrának, irodalomnak olyan kérdései maradtak visszhangtalanok, mint a realizmus, az elkötelezettség, pártosság kérdésköre, a kísérletezés, korszerűség kérdése stb. Olyan kérdések, melyeket a CSKP XVI. kongresszusán megfogalmazott kulturális politika alapján a művészet társadalmi feladata növekedése jelentős tényezőinek tekinthetünk, melyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy „a dolgozók legszélesebb rétegei valós értékekkel gazdagodjanak, megerősítve bennük a szocializmus és a kommunizmus iránti alkotó kapcsolatot”.

Szemléleti, felfogásbeli (és elfogultságokkal terhes) nézetekkel kellene tehát megküzdeni ahhoz, hogy az eszmei-nevelő munka lehetőségeként megtaláljuk a művészetben rejlő erőforrásokat. Hogy politikai szándékaink szerint — a bizalom alapján — a régi és új szövetségeseket egyaránt sorba állíthassuk azokért a nemes célokért, melyek mélyen emberiek, közösségiek és szocialista humanizmussal áthatottak.

2 Az irodalomkritika (műkritika) megannyi lehetőségével (recenzió, széljegyzet, ismertetés, tanulmány, esszé stb.) a csehszlovákiai magyar sajtó szűkmarkúan bánik. Nem ösztönöz, nem igényel, legfeljebb eltűri a műfajt. Márpedig a „mozgó esztétikának” vagy a „valóság öntudatának” (ahogy Belinszkij nevezte a kritikát) rendkívül fontos szerepe van a kor irodalomtudata, a művészet valóságtükröző feladata, valamint az író és olvasó (néző) kapcsolatának elmélyítésében. A kritika feladata nem az, hogy „meghatározza, milyen legyen a művészet” (Belinszkij], hanem hogy segítsen eligazodni a különböző irányzatok, politikai-világnézeti törekvések bonyolult rendszerében. Az esztétikai és ideológiai minőségek megkülönböztetése, a szocialista (haladó) tendenciák támogatása, a polgári művészeti irányzatok marxista értékelése, vagy a céltalan zsákutcakísérletek és dekadens törekvések elutasítása — mindez a kritika feladatkörébe tartozik.

Az elmúlt évek során találkozhattunk olyan nézetekkel, melyek a kritika mindenhatóságát, az irodalom és a művészet fejlődésében meghatározó szerepét hangsúlyozták. Ez utóbbit nem akarjuk kétségbe vonni, helytelen azonban túlfokozni. A legjobb helyzetelemző és -feltáró kritika sem helyettesítheti ugyanis a műveket, az ihletett alkotásokat, hiszen a kritika elméletét is lényegében a művek teremtik meg. így van ez még akkor is, ha (Illyés Gyula metaforáját kölcsönözve) nemcsak az író, hanem a kritikus asztala is billeg, ha a jelenről akar tudósítani. A változó világ és a változó valóság mai fogódzói holnapra ugyanis túlhaladottakká válnak ... A kortárs művészet esetében elképzelhetetlenek a nagy tudományos szintézisek, éppen a nézőpontok és a tudományos megközelítések változó szempontjai miatt. Ezek maguk is alakulóban