Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

hamér, Dusza István, Bodnár Gyula és még néhányan. És mi a helyzet? Idősebb műbírálóink és irodalomtörténészeink évtizedek óta alig-alig írnak kritikát. Jó tollú kritikusaink, Koncsol és Zalabai más műfajban keresnek lehetőséget. A többieknek sem szívügye a kritika, legalábbis nem tapasztalható, hogy rendszeresen művelnék. A kritika nem reagálása és kóros hiánya azt jelzi, hogy baj van a szlovákiai magyar irodalommal, szükség volna a strukturális és szemléleti változásra, egészségesebb irodalmi életre és gondolkozásra, élénkebb mozgásra, cselekvésre. Ne jelenjenek meg visszhangtalanul könyveink, hiszen még a rossz kritika is jobb, mint az agyonhallgatás.

FONOD ZOLTÁN

1 Mi sem könnyebb, mint Koncsol Lászlóval egyetérteni, vagy neki ellentmondani, hiszen a kritikáról idézett meghatározása annyira széles, hogy minden belefér, úgy általában, csak keveset tudhatunk meg belőle konkrétan. Főleg arról, miért rendszertelen, kiszámíthatatlan és félszeg a mai csehszlovákiai magyar kritika, hová lett harcos elvszerűsége, társadalmi elkötelezettségének egyértelműsége, a nemzetiségi irodalom és kultúra sorskérdései iránti érzékenysége, jövőféltése, az emberiség sorsa iránti nyughatatlan felelőssége. Az irodalomkritika névadója a felszabadulás után Fábry Zoltán volt, a folytatásban azonban ott voltak mindazok, akik valamit is jelentettek a csehszlovákiai magyar szellemiség felszabadulás utáni életének egyes időszakaiban, bíztató, megújuló indulásaiban.

Ogy hiszem, hiányérzetünk valós okai túlmutatnak a műfaji „hálátlanságon”, hovatovább jelenséggé válnak, teherként nehezednek irodalmi életünkre. A mai megbízhatatlan kritikai gyakorlat feltehetően szervezési, szemléleti okokra vezethető vissza. Ellentmondásosságára mi sem jellemzőbb, mint az elmúlt esztendők különösen gazdag termése helyzetfelmérő tanulmányokban, monografikus igényű feldolgozásokban, írói műhelyek bemutatásában s az irodalmi élet szintetizáló igényű (szándékú?) feldolgozásában. E téren kétségtelenül az Irodalmi Szemle és a könyvkiadás tett a legtöbbet, a népszerűsítés terén pedig a Csemadok-szervezetek, iskolák és népművelési otthonok.

Az irodalmi tudat formálásának igénye egyébként a hatvanas évektől egyre erőteljesebben jelentkezett. Igazolták ezt az akkori viták, ankétok is. A Csehszlovákiái magyar sajtó nagy becsvággyal segítette irodalmi életünk izmosodását, szocialista elkö- telezettségű szerepvállalását. Ha az indulás éveiben az Oj Szó és a később induló lapok, folyóiratok felnevelőivé váltak a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalomnak, úgy a későbbi években műhelyeivé váltak a nemzetiségi kultúrának, szellemiségnek. A hetvenes évek közepétől aztán egyre rapszodikusabbá vált az irodalom és a csehszlovákiai magyar sajtó kapcsolata, kiszámíthatatlanná a megjelenő irodalmi művek kritikai fogadtatása. Megterhelte irodalmi életünket a „nemzedéki” vita újabb hulláma is. Az ellentétek megszüntetésében, az új nemzedék fiatalos túlkapásainak kiküszöbölésében azonban az idősebb nemzedék sem vizsgázott a legjobban Ez volt lényegében a Fábry halála utáni irodalmi élet első komolyabb erőpróbája, amely sebeket okozott, s ezek egyeseknél azóta sem hegedtek be. Oj és váratlan helyzetet teremtett később, amikor egyes „névtelen” ügyeskedők irodalmon kívüli mércével kezdték Kiérni az irodalmat, nem riadva vissza a hitelrontás legprimitívebb módszereitől sem. Soha klikkek, kontárok és dilettánsok az irodalmi élet megzavarásában nem voltak annyira „eredményesek”, mint az idő tájt. Az előző vitákban, irodalmi hadakozásokban megoszlott írói közvélemény egy része sértődötten, közönnyel nézte az „új szereposztást'’, visszavonult. Beletörődtek a tisztesség ős tisztességtelenség kiszámíthatatlan útjai és magatartástípusai változatosságába. A legkevésbé sem tették a magukévá a Fábry által képviselt magatartást, aki a húszas évek végén — az eszmei harc tisztasága és az irodalmi élet zavartalansága érdekében — nem átallott porondra állni a legenyei kocsmák „irodalmi vigécei”, hőzöngői ellen.

Kár volna persze személyeskedésekkel igazságot osztani. Az irodalmi élet egészséges fejlődése és a „kirekesztősdi” megszüntetése miatt azonban nem lehet szó nélkül elmenni a hasonló jelenségek mellett. Már csak azért sem, mert sajátosan csehszlovákiai magyar jelenségről van szó, melyben a vesztes csak az irodalom gyarapodását segítő