Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

hatom a saját szavaival, mert ha a felsorolt kívánalmak csak ilyen halványan érződnek kritikánkban, akkor nem is kritika igazából. Ha a hazai magyar kritika esztétikai minőségként és más okokból ennyi kívánnivalót hagy maga után, kár volt megszületnie. De ennyit talán ne is kívánjunk kritikánktól, mert úgy járunk, mint az egyszeri legény, aki nősülésre adván a fejét, szerette volna ha jövendőbelije szép is, jó is, okos is, házias is, gazdag is stb. De hát létezik-e ilyen az életben? Irodalmunkra vonatkoztatva: a kritika gyakorlatában? Nekünk inkább a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok’’ elve alapján kellene továbblépnünk. De merre? Tudom, hónapokkal ezelőtt alakult egy kritikai szakosztály a magyar szekcióban. Össze is jöttek a meghívottak, de hogy mit végeztek, nem derült ki.

A kritika hiányáért nem is a kritikusokat hibáztatnám elsősorban, hanem a lapok irodalmi rovatainak szerkesztőit. Nincs bennük elég ambíció, leleményesség, célratörés, szervező erő, mozgékonyság. S mert nekik jó, ahogy van, ezért pang az irodalmi életünk. Mi történne, ha az irodalmi rovatok szerkesztői mindig valami újdonságon törnék a fejüket? Ha megszólaltatnák az írókat: min dolgoznak, hogyan látják irodalmunk jelenét vagy jövőjét? Ha a készülő könyvekre is fölhívnák a figyelmet azáltal, hogy részleteket hoznának belőlük? Ha rendszeresen mozgatnák a kritikával foglalkozó írókat, és tisztesen honorálnák munkájukat? Ha az olvasóktól is véleményt kérnének a nekik tálalt hazai magyar irodalmi alkotásokról? Ha rendszeresen figyelemmel kísérnék a könyvtárak, könyvkereskedések, irodalmi klubok, író-olvasó összejövetelek stb. munkáját, és az „eredmények” mellett az eredménytelenségek okaira is rámutatnának? Így is lehetne. És el is kelne.

A kritika létezését vagy hiányát csak a csehszlovákiai magyar irodalom folyamatában lehet és szabad mérlegelni. Ha baj van a kritikával, akkor irodalmunkkal is bajok vannak. Hiszen determinálják egymást. Csak ott lehet kritika, ahol irodalom van, és csak ott lehet jó irodalom, ahol él a kritikai szellem.

Ma nehéz a kritikusi sors, kellemetlenségekkel jár, és nincs is elég becsülete. A kritikust, a kritikát sohasem szerették, a kritikust, a kritikát mindig szidalmazták, kivéve ha dicsérte a szerzőt, vagy bizonyos elveket kiszolgált. De ha talpnyalásra vetemedik a kritikus, befellegzik a kritikának is. Hogy milyen legyen a jó kritika? Könnyű kimondani: legyen objektív, legalábbis közelítse meg az objektivitást. Viszont a kritikus is érző és gondolkozó ember, éppen ezért nem szemlélheti „felülről” és „hideg fejjel” a kezébe vett műveket. Azután létezik vonzalom és ellenszenv, vannak beidegződések, fellelhető a falkaszellem, a csoportérdek, de kialakulhatnak olyan meggondolások is, miszerint csínján kell bánnunk ezzel vagy azzal az íróval, nehogy bajunk származzék belőle. Jó lenne kinyomozni, milyen hitele van ma nálunk a kritikának. Beszélgettem olvasókkal, akik azt vallották, azért vásárolnak meg bizonyos könyveket, mert a kritikusok rosszat írtak róluk. Ha pedig rosszat írtak, bizonyára az ellenkezője az igaz. Az olvasók ilyen nézetei nem vetnek jó fényt a kritikára.

A kritikával a szomszédos Magyarország irodalmi berkeiben is bajok vannak. A Magyar Nemzet április 20-i száma közli Eszéki Erzsébet interjúját Kolozsvári Grandpdierre Emillel „Utazás az irodalmi valóság körül” címen. Kolozsvári nagyon elítélően nyilatkozik a kritikusokról: „(...) a kritikusokat általában az emberiség és az irodalom inegrontóinak tartom (...) Bizonyára sok mindenben igazuk van, de ritkán olvassák e! lelkiismeretesen a megbírált műveket. Általában kevesen sajátították el nálunk az olvasás művészetét (...) Van, aki kéthetenként ezer-ezerkétszáz oldalnyi művel foglalkozik bírálatában. Komoly dolog ez? A kritikusoknak általában nincs egyéniségük, többnyire csak nyegleségük van. De az bőven.” Így szedi le róluk a keresztvizet Kolozsvári, és bizonyára nem áll egyedül. Ezek a kirohanások is jelzik: valami nincs rendben a kritikával.

A csehszlovákiai magyar kritikusi sorsra eklatáns példa Fábry Zoltán tevékenysége. Mind az első köztársaságban, mind a harmadvirágzás idején megkapta a magáét. „A kritika legendájában” írja többek között: „A vita folyamán kitűnt, hogy ezen a földdarabon, tehát Pozsonytól Királyhelmecig, a Dunától a Tátráig, a mi irodalmunkban minden rossznak, bajnak oka a kritika. A kritika, mely itt nincsen, mely sohasem volt, és mely e beállítás szerint most már nem is lesz. A kritika ellen — kizárón — nemcsak visszafutón, de előreszaladón is védekezni kell (...) Kezdetben volt a kritikus. És ez baj volt. Egy irodalom, mely nem bírja el a kritikát, megemészti vagy