Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

A kritika nem kielégítő voltának okai bizonyára elvi eredetűek, de a kialakult nem éppen kedvező közhangulatban is gyökereznek. A kritikáknak ui. nem nagy az értékük. A bírálatok alacsony díjazása, amely a ráfordított idő és munka fényében még alacsonyabb, a szükséges bírálat s a kritikus anyagi, erkölcsi megbecsülésének a hiánya éppen úgy közrejátszik a helyzetkép kialakulásában, mint a szerkesztőségek kényelmessége és a kezdeményezések hiánya. Még azt is el tudom képzelni, hogy néhány írástudóban bizonyos szkepszis él a bírálat és a kritikusi értékelés lehetőségeit és kritériumait illetően.

A megjelenő kritikai írások nem alakítanak ki maguk körül termékenyítő szellemi légkört, sem törődő és odafigyelő gondolkodói atmoszférát, melyben a felmutatott művészi eredmény szakmai érdeklődést, továbbgondolható és termékenyítő érvényességet szerezne. De nem mindig a kritikákban van a hitfa! Hanem nagyon sokszor a kritikákra való reagálásban, vagy még inkább az érdektelenségben és közönyben. Egy középkorú alkotó mondta nemrég, hogy őt elsősorban a saját műveiről megjelent kritikák érdeklik, de sajnos azok között nem akad figyelemre méltó egy sem. Éreztette velem, hogy az ő művészete és a kritika között nagyon laza a kapcsolat, ha egyáltalán van ilyen, s tulajdonképpen meg tud lenni nélküle is. Másrészt azt tapasztalja, hogy az olvasók számon tartják, szívesen látják és olvassák, tehát egyfajta „népszerűségnek” örvend. A kritikának így nem tulajdonít különösebb közvetítő szerepet író és olvasó között, mondván: viszonyaink és feltételeink között nagyon sokszor magának a szerzőnek kell saját műve népszerűsítését megszerveznie és elvégeznie. Nem hisz abban sem, hogy egy dicsérő kritika nyomán könyvét majd jobban keresik és nagyobb példányszámban veszik meg az olvasók. Jobban bízik azoknak az ismerős pedagógusoknak és népművelőknek a terjesztői szándékában és segítségében, akiknek módjukban áll megszervezni egy-egy író-olvasó találkozót, és ott könyveket árusítani.

A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak alkotások, amelyek visszhangtalanul maradnak a sajtó hasábjain, de azok sem válnak úgymond irodalmi eseménnyé, amelyek megfelelő kritikai visszhangban részesülnek. Talán régebben más volt a helyzet: igaz, a megjelenő könyvek száma is kevesebb volt, s biztos, hogy a lapok szerkesztőségei és az irodalmárok is másként viszonyultak az új irodalmi alkotásokhoz. Talán fontosabbnak érezték a könyvet, a csehszlovákiai magyar irodalom szerepét is. Változtatni kell a mostani helyzeten, az író, a műalkotás és az olvasó közti kapcsolatot is szervezettebb keretek közé kell terelni, hogy a könyvterjesztés ne „kisipari” módon valósuljon meg. A kritikát pedig nem szabad sorsára hagyni, mert a költőtől eltérően kritikus általában nem születik, hanem csak hosszú szakmai előkészületek után válhat képzett szakemberré. Figyelmet kellene fordítani a kritikusi ambíció érvényesítésére és támogatására is, a kritikusi utánpótlás szempontjából ui. nagyobb a mesterek példája és hatása, mint más alkotók esetében.

DÉNES GYÖRGY

1 Nem tudja az ember, örüljön-e az ankétoknak, vagy inkább bosszankodjék. Tudniillik keveset oldanak meg feladatainkból, amelyek ránk várnak és senki másra. Az Irodalmi Szemle — más lapok is — többször rendezett már ankétot, a csehszlovákiai magyar irodalom írástudói pedig megszellőztették az éppen soron levő feladatot — de nem oldottak meg semmit. Mert a szavak nem csíráztak ki tettekben. Ez az ankét, mint írják a Szemle szerkesztői: „a csehszlovákiai magyar kritikai élet vérkeringésének felpezsdítését célozza.” Mondják: remélik, ez a vita „meghozza a kívánt eredményeket, változásokat”. Ellentmondanék: nem hozza meg a kívánt eredményt, hiszen az eredménynek bizonyos folyamatokból kell megszületnie, fokról fokra. És minden folyamatnak belső törvényszerűsége van. Amit elmulasztottunk, azt már nehéz behozni, különösen az irodalomban. Ha megjelenik egy regény vagy verseskötet, és nem talál kritikai fogadtatásra, az nagy baj. S ha írunk is róla évekkel később, a kritika primőr jellegét már nem tudjuk visszavarázsolni. Minden esztendőben megjelenik nálunk 15—20 eredeti mű a csehszlovákiai magyar írók tollából, s bizony gyakran még a recenzió is elmarad.

A Szemle vitára buzdító levele első kérdésében azt állítja: van irodalomkritikánk. Ezt az állítást egy Koncsol László-idézettel támasztja alá. Koncsol Lászlót megcáfol