Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - FÓRUM - Ankét a kritikáról: (A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Alabán Ferenc, Dénes György, Fónod Zoltán, Klimits Lajos, Mészáros Károly, Rácz Olivér, Révész Szilvássy József, Tóth Károly)

ban, hogy a kritikusi felkészülés és az adott feltételek lényegével kapcsolatban felvessek néhány kérdést. A kritikusi felkészülést illetően azt kell megjegyeznem, hogy korunk egyre inkább a szakosodást követeli meg ezen a területen is. Ez függ össze jórészt azzal, hogy valakiből hogyan és miért lesz kritikus, esetleg az is, hogy valaki miért hagyja abba a kritikaírást. Elvileg úgy látom, hogy miként a kultúrában általában, a kritika esetében is rétegezett, sokformájú tevékenységről van szó. Az is kritika valójában, amikor a könyvkiadó lektora vagy esetleg a rádió magyar adásának szerkesztője választ, s az is, ha rövid recenziót vagy hosszú tanulmányt írunk egy-egy műről. Itt persze átmenetekről kell beszélnünk, de az azonnali reagálás ugyanúgy létjogosult, mint az alaposabb műbírálat. A követelmény az lenne — s ez a legfontosabb —, hogy a napi kritika is tudományos megalapozottsággal íródjék, ahogyan a kimondottan tudományos igénnyel készült részletes kritika írásakor sem feledkezhetünk meg a mindenki által való befogadhatóság, továbbgondolhatóság fontosságáról. Gyakorlatilag azonban feltétlen bekövetkezik egyfajta „szakmásodás”, ami azt jelenti, hogy a szakos felkésziiltségűek az egyszerűbb kritikai megoldásoktól bizonyára az elemzőbb és mélyrehatóbb, speciálisan kimetszett problémák köré csoportosuló, vagy a kimondottan irodalomtörténeti-esztétikai igényű tanulmányok írása felé mozdulnak előre. Ez azért lehet, mert a kritika egy idő után nem bizonyul számukra kellő kifejezési és megvalósítási formának.

Hasonlóan az írók helyzetéhez, nem minden kritikus számára egyenlőek a szubjektív feltételek. A pályakezdők helyzete pedig a maga nemében speciális, hiszen még nem áll mögöttük tekintélyes kritikusi múlt sem időben, sem teljesítményben. Ide tartozik az a tény, hogy irodalmunkban jelenleg is vannak írói csoportosulások, nemzedékek, melyekben van egyfajta „szakszervezeti” érdekvédelem. Tapasztalható ez akkor, amikor erősebb kritika éri a csoport valamelyik tagját: hárman is feljajdulnak egyszerre, így aztán szorongatott helyzetben van a kritikus, kiváltképp ha kezdő, hiszen még nem teremthetett valamiféle egyensúlyi helyzetet. Vannak irodalmunkban olyan irányzatok is, melyeknek képviselői elvárják, hogy a kritikus egyszer s mindenkorra tegye le a voksát valamelyik mellett, s aztán a következetesség címszava alatt azt támogassa a kifulladásig — és esetleg még tovább is. Akkor is, ha az irányzat vagy program időközben már csak ismételgetéseket gyárt, nem képes megújhodni, és joggal válhat klikk- gyanússá. Ezért sem jó az, ha egy alkotó nemzedéknek rászabott kritikusa van, mert az sokszor akaratlanul is mindent elkövet azért, hogy a csoport tagjainak érdemét a többi alkotó fölé emelje.

S még egy momentum a sok közül, ami a publikálással kapcsolatos: ha a kritikus elképzelése összeütközik azéval, akitől a megjelenése függ, máris konfliktusba került, és sorsa részben attól függ, hogyan oldja meg konfliktusát: teljes visszavonulással-e, vagy nézetei korrigálásával? (Bár az is kétségtelen, hogy a makacsság sem mindig kritikusi erény.) Egy műnek a kritikája tehát nem spontánul születik, hanem előkészített szervezési munka előzi meg. A szerkesztőségek ugyanis eléggé következetes tervek szerint dolgoznak és sorolják be a kritikai írásokat. A szerkesztővel történő megbeszélés, amely a szándék, az írás témájának és terjedelmének kérdését is magába foglalja, szinte nélkülözhetetlen feltétele a publikálásnak. Vannak olyan szerkesztőségek, amelyek csak bizonyos alkotásokról fogadnak el kritikákat, recenziókat, s nem igénylik azt, hogy minden műről hozzanak véleményt. így nehéz valóra váltani az íróknak azt az igényét, hogy minden irodalmi műről jelenjék meg bírálat.

4 Kritikánk szervezési és funkcióbeli zavarainak következménye, hogy az olvasó és lényegében az irodalom is dezorientálva van: sem az olvasó, sem pedig az írók nem kapnak megbízható segítséget tőle. Ez pedig fontos elvárás, aminek eleget kellene tennie. Az olvasónak ilyen helyzetben meg kell tanulnia annak a demokratizmusnak a gyakorlását, amely az önálló válogatás és az önálló véleményalkotás formájában nyilvánul meg, s ez egyáltalán nem könnyű dolog. Ezen túlmenően, ha a kritika nem nyújt lehetőséget az újonnan keletkezett művek közti eligazodásban, az egyszerű számontartás, az ítéletalkotás és természetesen az értékelés munkája is körülményessé és nehézzé válik az olvasó-irodalmár, s főleg az irodalomközvetítő, a könyvtáros és a pedagógus számára. Nem is beszélve arról, hogy bizonyos műfajok és műfajcsoportok

— a műfordítások, az ifjúsági és gyermekirodalom, tudományos könyvek — sorsa talán még jobban meg van fosztva a kritika figyelmétől.